És igen: áttértünk a napi egy, hosszú, délutáni alvásra. Jelentem: kétszer háromnegyed óra nem egyenlő másféllel! ami alatt végignézem a facebookot, megfőzöm a levest és begyúrom a hamburgerzsömlét. És írok ide egy bejegyzést.

Ez itt a mama-kánaán. Persze az elmúlt 10 és fél hónap már megtanította, hogy nem szabad semmit elkiabálni, de azért a napi boldogságot azt gondolom, bőven lehet. És az van bőven.

Pl. egy tíz és fél hónapos már megérti, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. Nem biztos hogy meg is jegyzi, de az adott pillanatban használ a tiltás. Egy 10 és fél hónapos megmutatja hol van Gombóc kutya (kint a kertben), hol van anyu (=én) és hogy hol van apu (=szintén én - bocs, apu). Már tapsol és mutatja hogy csipcsipcsóka hesshesshess. Nekem pedig ennyi bőven elég, hogy a mennyekben járjak. És még alszik is mellé! (nem elkiabálni, nem elkiabálni, mantárzom most közben)
És bár az ősz most épp csúnyább arcát mutatja, mert esik végelláthatatlan, de én csak felpattintom a babakocsira az univerzális esővédő huzatot (áldja Isten aki ezt feltalálta), felveszem a mindent-bíró-mégis-szexi Mango télikabátomat (budapesti énem egyik utolsó szerzeménye), és irány a könyvtár, a piac, vagy csak úgy, az utca.
Közben gondolkodom kislányom identitásán. Otthon azt mondjuk, pá-pá, itt azt mondják táj-táj. Megyek a tájba, onnan jön. Otthon azt mondjuk, megtaláltam, itt: megkaptam. A pukizni-purcolni szinonimákról nem is beszélve (ami pedig egy kisbabás családban az alapszókincs része). Érdekes mód a pisilést duplán becézik errefele (pisikálni), a nagydolgot viszont komolyan veszik (kakál a gyermek, nem kakikál).
De hopp: felébredt a tíz és fél hónapos! az eresz alatt a babakocsiból néz nagy babaszemmel. Vége a mókának - vagy inkább most kezdődik.

Come, Creator Spirit

Ma teregetés közben (nem gondoltam volna hogy a ruhatisztítás egy családban ennyire végtelen folyamat - 2 fiúgyermek, akik igaz hogy néha egy hétig ugyanabban a trikóban járnak, ha nem figyelünk oda, de azért nem mindig; aztán ott van emberem, aki naponta fut, heti kétszer kosarazik és fallabdázik; aztán ugye egy kisbaba végtelen számú kicsi harisnyával és ú.n. bodykkal, végül az én cuccaim, amik végképp nem mérvadóak, lévén bálba mostanában nem sokat járok. Szóval kb már csak a vécékagylóban nincs tiszta-ruha-hegy - hisz mosni és teregetni könnyen lehet egy 10 hónapos mellett, elpakolni már kevésbé). 

Szóval ma teregetés közben egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a TV-n a Mezzo-t. Ami nem feltétlen annyira hirtelen ötlettől vezérelt, mert néha szoktam, de általában nyomasztó tud lenni egy egy zordabb kömolyzenei opus, délelőtt 11h-kor egy enyhén nyűgös kicsi emberke társaságában. Azért adtam egy esélyt, és jótett helyébe jót várj! a Mahler VIII. ment éppen. Megszámlálhatatan énekes és zenész a színpadon - majdnem annyi mint a nézőtéren, és én automatikusan abbahagytam a kisded etetését (répát-tökös-csirkepüré) és lecövekeltem a TV elé. (Ez most képzavar, mert a teregetéssel kezdtem, de egy kisgyerekes anyánál bármi megtörténhet.) Eszembe jutott, amikor anyámmal és bátyámmal Londonban belógtunk a szünet után valami koncerterembe, hogy meghallgassuk a Mahler 8-at, én voltam vagy 16, bátyám 18, szerintem anyám kicsit több mint én most. És felültünk a kakasüllőre mérhetetlen boldogságban, mi, a cseles magyarok, de aztán csak arra emlékszem, hogy vége lett, és a népek, mint ha mi se történt volna, minimális energiabefektetésű taps után felálltak és hazamentek. 

Ez a koncert nyilván nem Londonban volt, mert ami a legutolsó hang után történt, az egy következő élmény kezdete is lett egyben. Kitartott csend, a karmester állt behunyt szemmel, és én hirtelen ott éreztem magam a helyében, a mérhetetlen fáradtsággal kevert dicsőséget, amit egy egy jól sikerült premier után érez az ember, és ami olyan nagyon rövid ideig tart. Lemegy a fény, felcsendül a taps, és kb fél percig az ember az örökkévalóság állapotában leledz -az előadás sikerétől független. Aztán ami ezután jön, a premierbuli, a koccintások, a gratulációk, a berugások, az már mind csak erőltetett felidézése annak az érzésnek, ami ott a színpadon fogja el az embert, előadás után hirtelen. A véghetetlen munka gyümölcse ez a fél perc. Amennyit beleadsz, annyit kapsz vissza.
És persze mondhatnám hogy hiányzik a színház, de hova mondjam? Kinek? Meg minek.
A lényeg hogy tudom, hogy mit érzett Riccardo Chailly ott, akkor, 2011-ben Leipzigben a színpadon.

Itt az ősz valahogy sokkal őszebb. Égett avarszag a levegő, a piacon csak úgy kicsattannak az almák a sok napsütéstől és a kerítésünk mellett vöröslik a vadszőlő. Kisbabám alszik a teraszon - a változatosság kedvéért. És én ma sem fogom megváltani a világot.

Van rajtam ez a folyamatos bénultság míg ő alszik, a szívem dupla olyan gyorsan ver (talán a napi második kávétól) és mindeközben (folyamatosan) azon gondolkodm, hogyan lehetne jobban csinálni. Még több percet élvezni az időből, még többet nevetni, még jobban örülni annak ami van.

Álomvilágban élek. Éjszaka álmodom sokszora valóságot: hogy egyedül vagyok, se emberem, se kisbabám, hanem még mindig keresem az igazit sok álságos őszintétlen és gyáva férfi közt. Ez az én gólyakalifa sztorim, Babits után szabadon. És aztán felébredek, és jön az álom, miszerint

Kisbabám alszik a teraszon, én várom a bátyjait, hogy jöjjenek haza az iskolából. Ebédfőzés, rendrakás. A kisebbik megeteti, a nagyobbik a Radeczki indulót dúdolva lovagoltatja a térdén a kishúgát. Este az ágyban Emberemmel összedugjuk a gyűrött arcunkat a levendula párnán, úgy alszunk el. 

A legnehezebb az alvásidő - már nem neked alvás, hanem a babának a babakocsiban. Mert ott van hirtelen az a fél-egy óra, amit nagyon jól ki kéne használni. Alvásra értelemszerűen nem - mert mégiscsak a teraszon alszik az a gyermek, és hacsak nem fekszem mellé a nyugágyra, ami októberben már nem annyira kényelmes, bent a kanapén képtelen lenném elengedni magam, míg ő kint szuszizik. (Macskák, kutyák, madarak, szöcskék, stb... majdnem falun lakunk.)

Szóval mit is kezdjek a felszabduló arany perceimmel? Biztos nem azt, hogy megfőzzek-kivasaljak-felmossak. A cél a tökéletes regenerálódás. Persze elvben. Ez is olyan mint a Maslow piramis. Az ember először megnézi az emailjeit, majd eszik egy nagyot (hogy a következő alvásidőig kitartson), megissza a második kávét. Ez kb 20 perc. Na de mi jöjjön az utána jövő 40-ben?
Nekem történetesen pont abban az időben lopták el a kindle-emet Pesten, mint amikor itt bezárt a helyi könyvtár leltár címén két hónapra, és bár a gyerekrészleg nyitva van, de eléggé unom már P. G. Woodhouse-t. És minekután itthon, a polcon található könyveim 90%-át már kiolvastam (a maradék 10 nyilván olvasásra érdemtelen), fogalmam sincs mivel lehetne gyorsan és tartalmasan feltöltődni. Merthogy az olvasásnál jobb nem sok van. 

Úgyhogy most csak bambán nézek ki a fejemből, várom hogy teljen az idő, nemsoká beinduljon a pörgés - iskola- és alvásidő vége, 3 gyermek a házban (melyből kettő nem saját). Kaja, rend, figyelem. 

Huh. A baj az, hogy még ötletem sincs hogy hova meneküljek. Amint lelépek egy órára egyedül, már 20 perc után végtelen hiányt érzek a kisbabám iránt.

Életmentő tippeket "szikkadt szülő" jeligére várunk a szerkesztőségünkbe.

Húha, azért nem mondom hogy nem fárasztó. Még az ilyen napokon is, amikor 10 óra alvás van mögöttem, egyszeri, hajnal 4h-es ébredéssel (ébresztéssel). Ilyenkor kicsit picsogok magamban, egy kicsi segítség hogy elkelne, egy-két nagyszülő a láthatáron, országhatáron belül pl, hogy egy órára elhúzhassak az uszodába (már ha lenne erőm), vagy bénázzak a frissen beszerzett varrógépemen. Vagy írhassak blogot, vagy megihassak egy kávét valahol egy kávéházi teraszon. Vagy akármi. csak egy kicsit kelljen letenni a felelősséget, hogy a kisbabám benyúl e a konnektorba avagy a vasalóállványt dönti e a fejére.

Kétkedve nézegetem a kisbabás képeket különböző képmegosztó portálokon, olvasgatom a feliratokat a teli szívekről, melyekben túlcsordul az érzelem, hát, nem tudom mennyi az igazságtartalma . Hazudik az az anya, aki azt mondja, nem a túlélni akarás motíválja, szerintem.

Amúgy ez a blogbejegyzés a harmadik a  sorban, amit az elmúlt egy hónapban elkezdtem. Úgyhogy most akár szól valamiről, akár nem, megy!

Blogot írni jó - erre jöttem rá minap, amikor gondolkoztam az élet nagy dolgain. Persze ehhez az kell, hogy az ember kilásson a fejéből és kis híján 8 hónap pelenkázás közbeni kaki-mennyiség/minőség vizsgálgatás és szoptatás-közbeni főzőműsorok nézése után eszébe jussanak az élet EGYÉB nagy dolgai (mert persze a mi-van-a-pelenkában kérdés máig benne van a 10 legfontosabb topicban).
Most, amikor írom a blogot persze semmi nem jut eszembe, csak hogy itt az ősz, amikor még nyár se volt, és ez kisebbfajta szomorúsággal tölt el, kb először a szülésem óta. (Szülés - ez a legutolsó szó arra, ami eszembe jut, inkább a reggel, amikor kirángatták a kisbabámat belőlem).

Van mögöttünk egy kevésbé jól sikerült nyaralás, ahol 4 gyerek ugrált hullafáradt fejemen, és ebből csak egy volt a saját. Volt szemrehányás anyámtól, utána következő lelkiismeretfurdalás tenger, egy db táska elvesztése mindennel (a hullafáradtság következménye - bár iratok később meglettek). Volt az autópályán egy db deffekt, sok esős nap és egy temetés. Gyönyörű zsidó szertartás volt, és ott a kozma utcai temetőben mászkálva arra jutottam, ha ez a halál, nem is olyan rossz. 

Egyszóval minden volt, most pedig hazatértünk Erdélybe pihenni és szomorkodni egy kicsit.
Mindig nehéz a hazatérés, onnan, a hazámból. Két otthon - az olyan mint ha az embernek két szeretője lenne. Én pedig mindig is monogám típus voltam.

Tegnap megöltem egy kiscicát. Olyan kicsi volt, belefért volna a fél tenyerembe. Még életemben nem láttam ilyen kicsi cicát. Hazavihetem? - kérdezte tőlem emberem kisfia. Papírdobozban haza tudom vinni - tette hozzá. Imádja a kismacskákat. Van neki már négy, csak mindig elszöknek.
Tedd vissza, mondtam neki, hagyjuk ott a bokorban, és ha majd anyukád igent mondd, akkor gyere vissza érte.
És mire megkapta felhjvta az anyját és boldogan ment volna a cicáért, addig az elpusztult a viharban. Milyen kicsi dolgokon múlik az élet.

Pár nap híján hat hónapja tart ez a furcsa állapot, melyben még mindig keresem a kapaszkodót a realitáshoz, de végképp nem találom. Hat hónap kevés megérteni, hogy lesz egy túlfűtött éjszakából egy élet, hogy hogy lesz egy csendben hunyorgó kis lényből fél év alatt hangosan rikkantó egyéniség. Hogy hogy lesz belőlem anya. Nem értem. Nem értem. Nem értem. 

Csak teszem a dolgom, nevetni tanítom a kisbabám, a többi megy neki magától. Rángatjuk országhatárokon kívül és belül, hogy megtanulja, az élet nem négy falból áll. Közben vígan tanulok románul, ha időm engedi, főzőcskézek valami extravagánsat a konyhában és ami még sose volt: egyáltalán nem gondolok a jövőmre. A saját jövőmre, mert a lányoméra annál inkább. A lányoméra. Az én lányom. Az én gyerekem. Fél éves. Én vagyok az anyja. Nekem van egy lányom. Nekem. Apja is van. Szeret. Szeretem. Egy nagy házban lakunk és a tengerre megyünk nyaralni. A lányom apja sokat dolgozik. Sokat dolgozik, hogy tudjunk a tengerre menni nyaralni. Félek, hogy valami baja lesz. Ateista vagyok, de néha imádkozom, hogy maradjon meg ez a boldogság. Egyezkedem Istennel: én már előre ledolgoztam hátralévő életem boldogtalanságát. Ne legyen több veszteség és fájdalom. Minden napom úgy telik, hogy kiélvezem ezt az egyensúlyt, ameddig lehet.

És miközben látszólag a legeslegnagyobb nyugalomban telnek a napjaim, a szoptatás-játék-séta-altatás, körforgásában, akkor lesz a legkomplexebb, a legérthetetlenebb, legboldogabb és a legfélelmetesebb világ.