Voltunk Pesten, ahol is egy péntek délelőtt kézenfogtam Emberem és beültünk az Urániába a Saul fiára. Nálam jobban nem lehetett senki felvértezve, de ami a kb. 5. percben történt, az a bennem lévő feszültségmérőt felnyomta az egekbe. Ha lázmérő lettem volna abban a percben, a higany kifröccsen az űrbe, azt hiszem. Bazmeg - szakadt ki belőlem félhangosan és megmarkoltam Emberem kezét. Aztán a markolás enyhült, és összességében olyan véleménnyel jöttem ki a moziból, ahogy holokauszt-filmről még soha: ez szép volt, mondtam, és gondolom azóta is.

A világ legbrutálabb lelki vagy fizikai kínzását is követhetik el ellened, ha a lelked túl tud szárnyalni a halál felett élőként, nincs gond. Ha meg szabadulsz a halálfélemtől, nincs többé baj.

Csakhogy. Azóta elkezdtem olvasni Gedeon Grief Könnyek nélkül sírtunk-ját. Ha a Sault bírom, ezt is bírom, hittem. De a 20. oldalon hirtelen becsaptam, mert ott felviláglott a pokol ajtaja. Én bírtam még a kisfiúkat is, a meztelen fiatal nőket. Csak aztán jöttek az anyák. A gyerekekkel. És ez, a mondat első fele, ameddig jutottam, mint valami dementor, kiszívta belőlem az életerőt. Mert Isten valahol itt szűnt meg szerintem Auschwitzban létezni, nem ott, hogy engedte ezeket a végtelen borzalmakat. Hanem hogy végett vetett a reprodukciónak: családok tűntek el nyom, utódok, cél és értelem nélkül. És nem marad csak a kérdés, hogy minek? Minek?

Úgyhogy azóta bénultan lézengek és amikor nem a kislányomat ölelgetem, a Karácsony Benőnek a Napos oldalát olvasom, és próbálok nem gondolni közben arra, ő hogyan végezte.

Én még nem láttam a Saul fiát, egyrészt mert itt nincs mozi, másrészt kissé be vagyok tojva, hogy lesz utána egy durva hetem, plusz jó pár szorongós éjszakám. Már a BBC-s Sherlock című sorozat legutóbbi része is kicsapta a biztosítékot nálam, úgyhogy esténként fektetésnél meg az éjszakai keléseknél (szerencsére egyre ritkábban) menyasszonyi ruhába öltözött, hirteken dalra fakadó oszló csontvázakat vizionálok a sötét szobában.

A Saul gondolom ennél még durvábban hat az idegrendszerre. Holokauszt + gyerekek = végállapot nálam. Főleg mióta anya lettem.

De most már muszáj lesz megnézni, egy kissé az Oscar díj kapcsán is, merthogy minduntalan ebbe a halk szavú Röhrig Gézába botlok a neten, és olyannyira szimpatikus.* 

Elgondolkodtat, hogy ő, aki addig, míg "senki" volt, nem érdekelte az embereket, se mint költő, se mint színész, se mint énekes, se mint apa, se mint ember - most sztár lett. Pedig ugyanaz, mint volt, hiszem én. 

Én se érdeklem az embereket. Nem vagyok se érdekes, se izgalmas, egy picit beragadtam ebbe az anyaszerepbe, nem játszom színházban se filmben, könyv- és filmélményeimet max Emberemmel osztom meg mostanában. Kissé a humorom is megkopott, a karom asszonyosodott, az arcom szélesebb, a szemem alatt ráncosabb. Meguntak a régi barátaim, nincs már érdek, ami hozzám köt. Nem vagyok híres rendező szeretője, nem látnak viszont tévéreklámban, se szappanoperában, a pesti éjszakában nem lehet már alibiként használni, hogy csalják a feleségüket. Nem vagyok az idegösszeomlás szélén, sőt. Nem vagyok érdekes. nem vagyok valaki - tehát nem keresnek. 

Ezért szomorú ez a Röhrig Gézás történet. 

*És kissé úgy érzem, filmen kívül, magánemberként talán ő tudná kicsit lekaparni ezeket a megszokott bélyegeket, amikbe mostanában oly gyakran botlok (úgymind liberalizmus=zsidóság, Erdély=jobboldal, istenhit=konzervativizmus). 

Amikor a gyermek még kicsi volt (értsd: 0 és 12 hónapos kora között) és az ismerősei körében valaki bejelentette hogy gyermeket vár, valamiféle káröröm féle vett rajtam erőt. Nem mondtam ki, de az első dolog amire gondoltam, hogy "jajj, szegény". 

Emlékszem, valaki beugrott hozzánk látogatóba, egy kisgyerekes családapa, megállt az épp alvó gyermekem fölött (akkor volt kb 2 hónapos, szóval a legdurvább hasfájós időszak közepén) és sóhajtozni kezdett, mennyire vágyna már egy újabb gyerekre, az övé már óvodás. Én konkrétan abban a pillanatban azt gondoltam, ez nem normális. Ki az a hülye, aki még egy gyereket akar??? Nem elég az egy fölött érzett fizikai szenvedés, a zombi létforma, hogy az egész nap gyakorlatilag egy folyamatos altatás, éjszaka meg 3 órán át kell vele szambázni a szobában, hogy ne üvöltse fel a ház többi lakóját? Hogy folyamatosan rettegek, aggódom, jól csinálom e, ne legyen túl melege, meg ne fázzon, és jajj, az a rettenetes bölcsőhalál?

Persze az egy gyermekes anyák még nem sejtik, mint ahogy én sem sejtettem, hogy ez nem tart majd örökké. És lőn! Most, két éves és két hónapos korára végre átaludja az éjszakákat! És nemcsak hetente egyszer! Hippiáré!

Úgyhogy mostanában, ha megtudom valakiről, hogy a második gyermekét várja, az első érzésem a mérhetetlen irigység. És ha megállok egy alvó csecsemő fölött, sóhajtozni kezdek.
Úgy látszik ez egy ilyen körforgás.

Vilgosan emlékszem úgy bő három évvel ezelőttről egy pillanatra, amikor - itt még csak látogatóban - a román barátnőmmel vágtunk át a főtéren, szaladtunk az előadás előtti lejárópróbára, 5h-re kellett volna, de az öt óra minket szaladás közben ért: a felettünk lévő óratoronyban harangozni kezdtek, a hangra egy madár-raj repült fel hirtelen, átlósan az égen a fejünk felett - én felnéztem és megállt az idő, és azt gondoltam: ez AZ.

De tévedtem, az még nem AZ volt. Mert most hétvégén, ugyanúgy a főtéren állva, épp nem sietve sehova, a korcsolyázókat szemlélve álldogáltunk. Lányom talált egy tökéletes pocsolyát, amiben tapicskolva állig fröccsent a sár. Észrevétlenül jött az öt óra, harang, madárraj. Lányom abbahagyta a sarazást, felnézett az égre, ott maradt a tekintete, és akkor megtudtam, hogy a fokozhatatlant is lehet fokozni, ha a három évvel ezelőtti harangzúgást, madárrajt, megálló pillanatot a saját gyereked tekintetének tükörképében látod viszont. 

Már épp írni akartam egy bejegyzést arról, hogy milyen jól alakulnak a dolgok: gyermek beszokott a bölcsibe, úgyhogy a szabad délelőtti három órámat már nem bűntudattal marcangolva töltöm, hogy milyen rossz anya vagyok, hanem szabadon szökkelve, heti két-három alkalommal futva, itthon tornázva, körmömet lakkozva (bár ma épp porszívóztam és port töröltem), plusz az altatás sem rémálom többet... erre pont ma sikerült délután 13h és 15.30h közötti időmet (értsd: 2 és fél órát) azzal töltenem, hogy elaludjon végre a gyermekem, és csak azért nem téptem ki az összes hajam, mert ebből én is aludtam vagy 20 percet. (Ő nem.)

Most végre alszik, én meg ahelyett hogy nekiáállnék kreatív ajándékokat készíteni karácsonyra, vagy letornázni a "hogyan legyünk fittek 30 percben" pilates tornámat, avagy romául olvasni a Bridget Jones naplóját (angolul egyszer már megtanultam rajta, mármint az angol nyelvűn, nem a románon, hátha most is beválik), de képtelen vagyok bármire a  lelkiismeretfurdalásomtól, amiért a legutolsó, működő altatótechnikához folyamodtam: hagytam sírni.

Pedig tényleg olyan jól alakul minden, valahogy most elkezdtem végre élvezni is, hogy anya vagyok, így majdnem két év táján, nemcsak a fáradtságtól és az örökös aggodalomtól kikészülve élni túl a napokat. Szép, meleg az ősz, dolgozgatok épp annyit, amennyi jólesik, és én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

Jó dolog a bölcsi, szuper hogy az embernek akad napi három órája, amikor végre magára koncentrálhat. Vagyis izé... a gyermeke nélkül mehet bevásárolni és pakolhatja el a tisztaruha-hegyeket otthon. Hullafáradtan.

Továbbá arra sem figyelmeztettek előre, hogy lesznek a bölcsinek mellékhatásai, nem feltétlen az egészségre nézve (bár az, hogy elkap mindenfélét a gyermek és heti egyszer hány a köhögőrohamtól éjszaka, az szerintem teljesen normális, had' szokjon az immunrendszere). De azért az eléggé megvisel, hogy a nap 24 órájában kb 67.321-szer hallom azt, hogy anya, anyaaaaa, mert annyira szeparációsan szorong, és ebből 213-szor éjszaka. Úgyhogy tegnap egy óra volt este, míg elaltattam, később az éjszaka csendjében másfél órámba telt, míg alváskompatibilissá tettem a lehányt hálózsákját a sötétben és visszaaltattam (nehogy még jobban kiverjem az álmot a szeméből a villanykapcsolással, ráér reggel kimosni). A hányás után ugyan még 3x ébresztett hogy anya, anya, persze errre az apja is ébredt. ekkorra már mély egyetértésben káromkodtunk az összeomlás szélén a sötétben. Ezen túl egyszer ébredtem a saját köhögőrohamomra, egyszer mert az apja fújta az orrát, még egyszer reggel 6h-kor, mikor kikapcsolta a csörgőórát hogy ne csörögjön reggel 7h-kor, ami kb mindegy volt, mert fél óra múlva a fiúszoba irányából jöttek a hangok, mint amikor a kukásautó tolat, de aztán rájöttem hogy nem, a kukásautó nem az álmomban van, hanem a telefonjuk ébreszt bazihangosan, és akkor kicsit elszomorodtam. Még egy félórára visszaaludtam, aztán a fiúgyermekek valami eszméletlen hangosan csörgették a müzliszacskót és akkor feladtam.

Úgyhogy szét is bomlott az idill, miszerint én a bölcsisidő arany 3 órája alatt majd futok és a lábkörmöm festem - mikor a nap minden percében az életemért küzdök.
És én még azt gondoltam, hogy a gyereknevelés egyre könnyebb és könnyebb.

Megjártuk Londont. Kb annyi volt, mint egy pislogás: szállt fel a repülő Bukarestből London fele, a következő pillanatban pedig le is szállt, Londonból Bukarestbe. A kettő között a különbség, hogy míg odafele energiám teljében, visszafele az összeomlás szélén álltam. Alvásban nem volt erős ez a három nap, az biztos. 

Mindenesetre öregszem. Vagy London nem ugyanaz, mint volt. Túl sok az ember, túl sok a zaj, túl sok a csillogás, túl sok a bolt, túl sok a felületesség, már az abból adodó felületesség, hogy idő híján mindenen átszaladtunk. Hónapok óta nézegettem lelki szemeimmel, milyen lesz, amikor ott állunk majd a National Galleryben a Rubens-ek előtt Emberemmel kéz a kézben és eufóriában leledzünk. De mire odakerültünk, semmi más nem érdekelt minket, mint hogy leülhessünk. És tök mindegy volt, hogy Rubens vagy korareneszánsz. 

Viszont remek volt az esküvő, hogy együtt volt a család, meg hogy tudtunk kettesben is csavarogni. És hogy túléltem a klausztrofóbikus repülőutat meg a gyerekem utazással kapcsolatos hisztérikus összeomlásait. Milyen ciki, amikor egy gyerek nyilvános helyen fetreng a földön és ordít hozzá, gondoltam eddig, micsoda csőd szülők. Nahát, welcome to the Club, mondhatják most ők.

Egyszóval klassz hely London, de lehet várnék még 18 évet, hogy élvezhessem is.