Na, hát kb mostanra kezdek ciki lenni, videókat nézegetek otthonszülésekről a youtubeon és közben épphogy nem bömbölök hangosan a meghatottságtól; terhestorna videókat töltök le teljes elszántsággal, pszichológiai könyveket kölcsönzök a könyvtárból, megtörten vakargatom a kiütéseimet és a viszkető hasam és mindeközben bazira fáj a hátam.
Néhányan - még nem szült nők - megkérdezik: nem furcsa hogy egy teljesen különálló lényt hordasz a hasadban? mint Sigourney Weaver a nyolcadikutasban? Őszintén szólva az elején tényleg ijesztő volt a gondolat, de mára ez megváltozott: az a kislány aki itt rugdos belülről már cseppet sem idegen, cseppet sem különálló. Rajong az apjáért, imádja a gyümölcsöt és a komolyzenét és már most felnéz a féltestvér-bátyjaira. Én pedig néha már elviselhetetlenül várom a decembert, hogy végre találkozzak vele: barna hajú lesz, kék szemű, vagy szőkésvörös, szeplős, barnászöld szemű mint az apja, vagy netalán szőke, világosbarna? - a genetikai paletta elég széles ez esetben. De türelmetlenségem visszafojtom: maradjon idebenn még négy hónapig, és jöjjön amikor ő szeretne. Addig is igyekszem mindent megtenni az érdekében: normálisan táplálkozom, sokat alszom, szeretem az apukáját, hetente kétszer elmegyek uszodába és havonta egyszer haza Pestre. Azt hiszem most jelenleg ennyi a dolgom.
(no meg pluszba a kevésbé szeretett munkám: hajnali kelések, idegesítő kollega, felületes csevegések, az önmegvalósítás elfojtása, folyamatos kialvatlanság - de hát nem lehet mindig minden tökéletes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése