Holnap megyek utoljára dolgozni, jipiijáé. Ugyan még fogalmam sincs mivel fogom eltölteni maradék felszabaduló napjaimat (ami lehet pár nap, de még 4 hét is), de ma mégis elöntött az öröm. Hideg van, kint a kertben munkások vágják nekünk a fát hűvös halomba, imádom ezt a fával fűtést. Elmentem mikulásajándékot venni a már meglévő két gyereknek, és az apjuknak is. Még sosem vettem mikulásajándékot, most először, és azt hiszem most már ezentúl életem végéig így lesz.
A gyerekszobában három tonna gyerekruha vár még válogatásra, plusz összekészíteni a kórházi táskát, és persze vele együtt a lelkemet. Életem premierje jön most - közhely, de pontosan így van. Pont úgy érzek mint bemutatók előtt - lelkes izgalom és némi félelem vegyesen - most végre kitesszük aminek ki kell jönnie. Istenem, csak jól sikerüljön. De aztán - pont mielőtt felmegy a függöny - valami isteni nyugalom kerít hatalmába, valami végérvényes bizalom, és akkor már tudom hogy nem lehet baj.
Hát ebben bízom én. Itt, kitelepülve Erdélybe, vagyis bizonyos szempontból Romániába, ahol koszosak az utcák, és minden beton, és kisebb a választék a boltokban, és nem mindenhol lehet igazi tejszínt kapni, és a székelyekből olykor felszínre tör valami igazi tapló bunkóság - és még így is, minden sokkal, de sokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése