jövendő anyáknak 2.

Tegnap volt az első éjszaka hogy a kislányom végigaludt egyhuzamban nyolc órát (este 8htól hajnal 4h-ig, aztán tovább 7h-ig) és ez kitörő örömmel tölt el. Nemcsak az átaludt éjszakák bájos mámorának a lehetősége miatt, hogy van remény még pihenten ébredni valaha, hanem mert azt is jelenti egyben, hogy gyermekem szinte már nagylány. 

És a mai nap mégis olyan nyögvenyelős, hosszú sírásoktól hangos. Mert én hiába magyarázom a 4 hónapos gyerekemnek, hogy muszáj felvennem a cipőmet, ha sétálni indulunk, és táska nélkül se lehet, és bár én értem hogy fáradt, azért sír keservesen, de még fogat is kell mosnom, egy kis púder, fülbevaló, a minimális igényesség látszata végett, és már indulunk is, tolom a babakocsit, babám csendesül, de még meg kell állnom, kulcs a zárban, stb, kiabál megint, és akkor kifakadok. Nem tudom máshogy csinálni, ne haragudj, mondom neki, kiáltom a kertkapunak, meg azt is mondom hogy a kurva életbe bele, a picsába - és ezeket nem a babámnak célzom, isten ments, hanem a babakocsinak, az azt elakasztó kiálló kőnek, a kulcsnak ami nem fordul a zárban, a kardigánnak aminek az ujjában elakad a karom - és csak úgy nő bennem a feszültség, az a rossz féle adrenalin a végeláthatatlan elállíthatatlan sírását hallgatva, és én képtelen vagyok megnyugtatni.

Aztán végül mégis hiphopp elalszik, ahogy döcög a babakocsi a köveken, olyan békésen álmodik, és én mélységesen elszégyellem magam.
És most alig várom hogy felébredjen, hogy bűntudattal telve összepuszilgathassam.