És igen: áttértünk a napi egy, hosszú, délutáni alvásra. Jelentem: kétszer háromnegyed óra nem egyenlő másféllel! ami alatt végignézem a facebookot, megfőzöm a levest és begyúrom a hamburgerzsömlét. És írok ide egy bejegyzést.

Ez itt a mama-kánaán. Persze az elmúlt 10 és fél hónap már megtanította, hogy nem szabad semmit elkiabálni, de azért a napi boldogságot azt gondolom, bőven lehet. És az van bőven.

Pl. egy tíz és fél hónapos már megérti, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. Nem biztos hogy meg is jegyzi, de az adott pillanatban használ a tiltás. Egy 10 és fél hónapos megmutatja hol van Gombóc kutya (kint a kertben), hol van anyu (=én) és hogy hol van apu (=szintén én - bocs, apu). Már tapsol és mutatja hogy csipcsipcsóka hesshesshess. Nekem pedig ennyi bőven elég, hogy a mennyekben járjak. És még alszik is mellé! (nem elkiabálni, nem elkiabálni, mantárzom most közben)
És bár az ősz most épp csúnyább arcát mutatja, mert esik végelláthatatlan, de én csak felpattintom a babakocsira az univerzális esővédő huzatot (áldja Isten aki ezt feltalálta), felveszem a mindent-bíró-mégis-szexi Mango télikabátomat (budapesti énem egyik utolsó szerzeménye), és irány a könyvtár, a piac, vagy csak úgy, az utca.
Közben gondolkodom kislányom identitásán. Otthon azt mondjuk, pá-pá, itt azt mondják táj-táj. Megyek a tájba, onnan jön. Otthon azt mondjuk, megtaláltam, itt: megkaptam. A pukizni-purcolni szinonimákról nem is beszélve (ami pedig egy kisbabás családban az alapszókincs része). Érdekes mód a pisilést duplán becézik errefele (pisikálni), a nagydolgot viszont komolyan veszik (kakál a gyermek, nem kakikál).
De hopp: felébredt a tíz és fél hónapos! az eresz alatt a babakocsiból néz nagy babaszemmel. Vége a mókának - vagy inkább most kezdődik.