Ez zsinórban már a második hét, hogy a fiúk - Emberem fiai - nincsenek velünk. Idilli mód telnek a reggelek, az esték és a hétvégék (kivéve amikor a menekült-ügyön vitatkozunk és üvöltözünk). A háztartási teendők is a felükre zsugorodtak. Főzhetek ebédre zöldséget és sajtot, a megszokott hús-krumpli kombó helyett. A gyermek délutáni alvása alatt írhatok blogot és gondolkodhatok az élet értelmén. Esténként nyugodtan mélyedhetek úgy a könyvbe, hogy nem labdázik a fejem felett két kiskamasz. Vagy tollasozhatok Emberemmel a kertben, miután letettük a kislányunkat aludni.
És közben azon gondolkodom, mélységes lelkiismeret-furdalások közepette, hogy milyen jó ez így. Rég voltunk ilyen sokat hármasban. És milyen lenne ha... De tovább már nem mondom, mert különben leköpném magam a tükörben. Hiszen én vállaltam, ezt vállaltam, így: két plusz gyereket egy szuperapával. És szeptembertől a kissebbik fiú is felsős lesz, ergo nem kap ebédet az iskolában, jön haza tanítás után - tehát a főzési üzemmódot maximumra kell kapcsolni. Két hét alatt talán egy szünnap ha lesz, amikor az anyjuk intézi az étkeztetésüket. Két növekvésben lévő fiúgyermeket pedig nem könnyű etetni, kivéve ha nem menzatulajdonos az ember.
Úgyhogy már előre rettegek ettől a konyhásnéni léttől, hogy ez mozgassa majd a napjaimat (kicsi lányom mellett persze): félek hogy idővel befőzöm saját magam, és azt is elfelejtem majd, hogy ki voltam, mit akartam valaha. Mert az ember a saját gyerekéért még csak feláldozza önmagát, de őszintén és kegyetlenül szólva, a mások gyerekeiért nem szívesen.
Úgyhogy most itt ülök a pamlagon, győzöm meg magam oda-vissza, mert azért a munkalehetőségek tárháza nem korlátlan ebben a térségben. És egy rossz munkánál még a háztrartásbeliség is ezerszer jobb. De közben meg nem szeretnék lefolyni a lefolyón, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése