Kirepült a kismadár. Azaz ma reggel besétált az óvodai szobába. Sikításra számítottam, lábba kapaszkodásra, önkívületig bömbölésre, de az okos óvónénik nem adták meg a lehetőséget. Még a szobaajtót se nyitották ki rendesen, elvették az ágyneműs zacskót és behúzták a lányomat. Aki szó nélkül besétált.

Csak én kezdtem el bőgni utána (lehet, ő is, de én azt nem tudom). Tudom, drámakirálynő vagyok, de akkor is: valaminek vége. Vége a hordozóban a mellkasomon szuszogó kis bogyó-korszaknak (meg az éjszakai ötször kelős korszaknak, ajvé), vége a játszótérre napi kétszer elbabakocsizós korszaknak, vége az erdőbe szerda délután kibiciklizős korszaknak - a lányom felnőtt. Mostantól napi 8 órát nélkülem tölt el, és én is nélküle. 

Ezzel a nappal háztartásbeli lettem*, már semmi mentség a mosatlan tányérokra és a mindent elborító tiszta-ruha halmazra. Ki tudja, még a végén vasalni is fogok??!

*de azért keresek pénzt, nyugi - mondom magamnak