2020. július 24., péntek

Volt egy nagy szusszanás most az életemben, két határzár között: jó időben jöttünk-mentünk haza Pestre. Mit nekem Horvátország, London, Párizs! Amikor 4 hónap bezártság után ott a Dunakanyar! A világ legszebb helye. Vittük anyukámat is, aki napközben elvolt a két gyerekkel, míg mi Emberemmel bicikliztünk, eveztünk, fröccsöztünk, régnemlátott barátokkal találkoztunk. Három nap volt az egész, de tartalmilag mintha három hét lett volna, olyan szinten feltöltött a láblógatás és hogy senki nem beszél körülöttem románul.
Most már itthon, de jóval kisimultabb idegekkel. Kicsi fiam tegnap volt két éves, néha már átalussza az éjszakát. Emberemmel sem kapunk össze minden hülyeségen, főleg politikán, mióta elmentünk Pestre, azóta egyszer sem! Magamat is próbálom összeszedni, de fogalmam sincs, hogy keressek munkát, mert ki marad a gyerekekkel, ha szeptembertől se iskola, se bölcsöde?
És persze vannak még aggasztó dolgok. Pl hogy valahogy egyre kevésbé szeretem ezt a helyet, ahol lakunk. Mármint kicsi oázis házunkat a kerttel imádom, de attól kiver a víz, amikor mindenki nejlonzacskókkal cipekedve jön szembe a piacról, miközben közeleg a világvége. Hogy koszosabb itt, mint Magyarországon, mert nyakra főre dobálják el a szemetet. Hogy közel sincsenek olyan játszóterek. Hogy itt nem lehet normálisan biciklizni, mert ha van is bicikliút, az autósok szerint csak dísznek.
Persze tudom, hogy ott sem fenékig tejfel, lásd RIP Index.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése