Kicsi fiam másfél órás délutáni alvása alatt kétségbeesetten próbálom feltölteni magam valami intellektuális tartalommal, de egyre kevésbé sikerül. Elfogytak az olvasnivalóim, újat nem találok, a könyvtár ugye zárva, a kindle-ön meg kiolvastam minden arra érdemeset. A sorozatnézést is feladtam, bár volt pár sikertörténet (Workin Moms, Fleabag), de ezen a nyomon haladva beleakadtam a Killing Eve-be, ami annyira zseniális krimi, hogy a megnézett három részétől szorongásos rohamaim lettek éjszaka. Most egy ártatlan London Irish-t nézek, ami inkább érdekes, mint vicces, viszont elgondolkodtató, hogy hogy nem tartják az írek végtelenül kirekesztőnek.

Szóval eddig jutottam. Még 4 hónap iskola nélkül... segítség nélkül... agyműködés nélkül...

Tegnap kiharcoltam Emberemnél, hogy délelőtt, munkaidejében elmenjek futni - az egész napom szárnyalt, kiegyensúlyozott voltam és türelmes. Ez mára elszállt.

Azért érnek néha új ingerek - pl. felfedeztem a gyerekeimmel egy fantasztikus sétaútvonalat kb 1 km-re tőlünk, folyópart, töltés, legelelő birkák, nyugalom, föld és ég, ilyenek. Hihetetlen, hogy 7 éve élek itt, és fogalmam sem volt róla (a férjem 20 és még egyszer sem volt). Ilyeneket is köszönhetünk a karanténnak. Kösz, karantén.

Tegnap kiderült, hogy nálunk ősszel kezdődik újra az iskola. Enyhe sírógörccsel kísért pánikrohamot kaptam, nem is feltétlen magam miatt  - bár az is megér egy bőgést - hanem hogy a gyerekeim most addig nem mennek közösségbe? Nem gondoltam volna, de a karantén alatt a gyerektáncház és a könyvtár hiányzik eszeveszetten. Meg persze az iskolaidőben megejtett babakocsis futás, aminek a hiányába lassan beleőrülök. (Hétvégén ugyan mehetnék, de nem mindig van erőm.)

És azt sem gondoltam volna, hogy a sorozatnézés mennyi energiát ad, meg segítséget átvészelni az ingerszegény napokat (a múlt hét eseménye pl egy új komposztáló beszerzése volt, meg hogy egyedül elmentem a Lidl-be). Most épp a Fleabag-et nézem délutáni alvásidőben, amiben csodálatos pillanatok vannak és  még Londonban is játszódik - mit nem adnék most egy londoni kiruccanásért! Na, jó, elég lenne Pest is. Most hirtelen az is nagyon távolnak látszik.

Mára ennyi volt az agyműködésem, viszlát.

Tulajdonképp halál mázlista vagyok. A lányom és a fiam kb 30 perce főznek online anyukámmal, skype-on keresztül. Megérte a belefeccölt cirka 100 óra a karácsonyi konyha és a hozzá tartozó ételek megvarrásába (filcből, hogy ne foglaljon nagy helyet és össze lehessen hajtani).

Ezalatt a 30 perc alatt regisztráltam a New York City Balett online balettórájára (kizárt,hogy fennmaradjak érte hajnal fél1h-ig, ami nekik d.u. 6h, de azért mégis), kipakoltam a mosogatógépet, megnéztem a kiégethető pufi-festék receptjét a neten és még írni is van időm.

Mióta négyen vagyunk itthon, kicsit olyan, mintha nyaralnék. Ebből is látszik, hogy minden viszonyítás kérdése. Két kamaszfiú és két kisgyerek ellátása után a csak két kisgyerek színtiszta wellness. Még akkor is, ha felváltva visítanak estefele a fáradtságtól.

És végül csak felmondtam egy verset az otthonoktatós csoportba és nagyon jólesett. Rá is jöttem, hogy mennyire hiányzik a munka - értsd: bármilyen munka, csak ne háztartás legyen.

És kb 3 hét múlva vége nálunk a karanténnak, tegnap bejelentette a köztársasági elnök. Szóval már látni a z alagút végét, de mégis van bennem egy halom szorongás - pl. hogy mi van, ha visszajön a vírus? Meg hogy a karantén végétől az iskola végéig az összesen 1 hónap és utána megint jön 3 hónap nyári szünet, úgyhogy kezdődik az egész előlről, mármint a két gyerek egész napos ellátása-szórakoztatása-lelki vígasztalása, ami = én-idő minimalizálása, megspékelve durva meleg napokkal, amikor még a kertbe se lehet majd kimenni. És valahogy Emberemmel sem mennek úgy a dolgok, azon kapom magam, hogy este fél10h és 10h között, amikor végre le tudunk ülni kettesben, nagyon nehezen találok témákat, miről beszélgessünk. Remélem ez normális ilyen körülmények között, amikor inger legfeljebb a délutáni alvásidőben ér, és max az, hogy megnézek egy normális sorozatból kb 20 percet (normális = nő írta, rendezte, játsza felvillantja, hogy mennyi kreativitás lapulhat is egy emberben). 

Vége a skype-nak, megyek. Jó volt itt.

A fiam golyópályát épít duplóból, a lányom skypeol a telefonon a nagymamájával - lopok pár percet, hogy kiadjam a frusztrációm. Pontosabban frusztrációim.

A férjem a karanténba vonulás előtti nap eltörte a vállát. Miután megoperálták, a vadkamasz fiai 3 hetet egyhuzamban nálunk voltak. Csak kétszer üvöltöttem úgy, hogy berekedtem, a többit benyeltem. Kicsit bele is betegedtem, mármint a lelki részébe, hogy ennyi van a vállamra téve, aztán 3 hét után átmentek az anyukájukhoz. Most elég csak a férjem depressziója, aki eddig 7 napból 6-ot sportolt, és nagyon nehezen viseli, hogy meg kell ülnie a popóján.

Nekem simán önértékelési zavaraim vannak, elég hülye sztori, és nem gondoltam hogy ilyen rosszul fog esni.

Szóval lett mindenféle facebook-csoport, például olyan, hogy Művészek az otthonoktatásért. Örömmel jelentkeztem vers és novellafelolvasásra, végre, egy kicsit kiléphetek az anyazombi üzemmódból és széttárhatom a szárnyaim.

Elég mélyrepülés lett belőle, mert közben történt a válltörés, úgyhogy volt fél órám felolvasni egy 20 perces novellát. Közben betelt a telefonom tárhelye, két részben sikerült csak felvenni, amit ugye tök béna megvágni. Persze nem került ki, azóta is csak csupa celeb színészt tesznek ki a youtube oldalra.
Bele kell törődnöm, hogy többet senki sem kíváncsi rám. Ezzel a tudattal csinálom most végig a napokat, amik amúgy sem arról szólnak, hogy túltengenek az én-időktől.
Most megyek, mielőtt a lányom megeszi az összes gumicukrot suttyomban, amit a nyuszitól kapott. 

Másfél éves a fiam, tökéletes, zseniális, ultraédes, természetesen. A lányom is, aki már 6, mondjuk benne pár dolog idegesít, kb. pont azok a tulajdonságok, amiket tőlem tanult el. Emberem 47 lesz idén, szegény egyedül húzza az igát, mert én egy kanyit sem keresek, még az államon sem. Ráadásul neki kettővel több gyereke van, mint nekem. Bazi sok munka, bazi sok gyerek, kb egy ujjamon sem tudom megszámolni, mikor csinálta ő az esti fürdetést.

Én 43 leszek az év végén. Pont ennyi idősen kell majd újradefiniálni magam, amikor visszamegyek dolgozni. Hogy hova, arról még fogalmam sincs, mert pl. nem tudom elképzelni, hogy gyerekek fektetése helyett színházban lépjek fel (ráadásul olyanban, ami fél óra autóútra van innen.) Az egyszemélyes bábszínházi karrierem kifújt. A rádiózást unom. Tévézni lenne kedvem, de az meg nincs. Bejelentkeztem egy magyarországi filmes casting oldalra, de olyan nagyon nem lehetek kapós, mert egy hónap alatt 0, azaz nulla megtekintést kapott a youtube-ra feltöltött én-filmem.
Irhatnék még regényt is, pont most vergődtem végig Elena Ferrante Nápolyi regényfolyamát (ne kérdezd miért), ahol a főhős egy sikeres írónő és én is kedvet kaptam a sikeres írónőséghez. Elég lenne csak egy könyvet írnom, de azzal egyből híres lennék, mondjuk egy önéletrajzi-szakácskönyvit. Engem most, a saját koromban ez érdekelne a legjobban (tiszta égő, de így van). Már most is kisujjból összedobok egy céklás kuglófot. Vagy két tepsi krumplis pogácsát. Ma paprikás csirkét készítettem és a szaftjában főztem tésztát a gyerekeknek vacsorára. Altatás után én is belekóstoltam. És eszembe jutott 10 évvel ezelőtti énem, amikor még egyedül éltem Pesten a félszuterén lakásomban szomorú szingliként, hogy hányszor ettem ilyet! Csak épp Knorr zacskós paprikáscsirke-szatftban főzve. Pfff... Micsoda kontraszt. Mármint a 10 évvel ezelőtti énem meg a mostani között. Ha így haladok, öregkoromra ugyanolyan jól fogok főzni, mint a nagymamáim.
Készíthetnék videó-blogot is a youtube-ra pl, egy halom pénzt lehetne azzal is keresni, de ahhoz kellene még 682 feliratkozó a csatornámra, a főzés pedig már elég lefedett pálya. 

Szóval, passz. Nem tudom mit csinálok fél év múlva. És persze el se tudom képzelni. Kb még mindig azok az apró sikerélmények határozzák meg a napjaim, amik egy átlag kisgyerekes anyukának. Pl ha csak kétszer, neadjisten egyszer kelt fel a bébi éjszaka. Vagy el tudok menni futni, akár babakocsistól. Vagy egy fél órára valahová, teljesen egyedül.

Egyszóval extra-kiváltságos, férjem szerint irigylésre méltó helyzetben vagyok, és tökéletesen igazat tudok adni neki. Az unokatesóm halála azt hiszem sok mindenre megtanított. És ez az egyik, coelho-ra hajazó: hogy tudjam értékelni a jelent. Well done, Olga. 

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.

Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.

Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.

És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.

Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.

Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 

De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 

Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.

Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.

Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 

Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 

(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)