Tegnap megöltem egy kiscicát. Olyan kicsi volt, belefért volna a fél tenyerembe. Még életemben nem láttam ilyen kicsi cicát. Hazavihetem? - kérdezte tőlem emberem kisfia. Papírdobozban haza tudom vinni - tette hozzá. Imádja a kismacskákat. Van neki már négy, csak mindig elszöknek.
Tedd vissza, mondtam neki, hagyjuk ott a bokorban, és ha majd anyukád igent mondd, akkor gyere vissza érte.
És mire megkapta felhjvta az anyját és boldogan ment volna a cicáért, addig az elpusztult a viharban. Milyen kicsi dolgokon múlik az élet.

Pár nap híján hat hónapja tart ez a furcsa állapot, melyben még mindig keresem a kapaszkodót a realitáshoz, de végképp nem találom. Hat hónap kevés megérteni, hogy lesz egy túlfűtött éjszakából egy élet, hogy hogy lesz egy csendben hunyorgó kis lényből fél év alatt hangosan rikkantó egyéniség. Hogy hogy lesz belőlem anya. Nem értem. Nem értem. Nem értem. 

Csak teszem a dolgom, nevetni tanítom a kisbabám, a többi megy neki magától. Rángatjuk országhatárokon kívül és belül, hogy megtanulja, az élet nem négy falból áll. Közben vígan tanulok románul, ha időm engedi, főzőcskézek valami extravagánsat a konyhában és ami még sose volt: egyáltalán nem gondolok a jövőmre. A saját jövőmre, mert a lányoméra annál inkább. A lányoméra. Az én lányom. Az én gyerekem. Fél éves. Én vagyok az anyja. Nekem van egy lányom. Nekem. Apja is van. Szeret. Szeretem. Egy nagy házban lakunk és a tengerre megyünk nyaralni. A lányom apja sokat dolgozik. Sokat dolgozik, hogy tudjunk a tengerre menni nyaralni. Félek, hogy valami baja lesz. Ateista vagyok, de néha imádkozom, hogy maradjon meg ez a boldogság. Egyezkedem Istennel: én már előre ledolgoztam hátralévő életem boldogtalanságát. Ne legyen több veszteség és fájdalom. Minden napom úgy telik, hogy kiélvezem ezt az egyensúlyt, ameddig lehet.

És miközben látszólag a legeslegnagyobb nyugalomban telnek a napjaim, a szoptatás-játék-séta-altatás, körforgásában, akkor lesz a legkomplexebb, a legérthetetlenebb, legboldogabb és a legfélelmetesebb világ.

jövendő anyáknak 2.

Tegnap volt az első éjszaka hogy a kislányom végigaludt egyhuzamban nyolc órát (este 8htól hajnal 4h-ig, aztán tovább 7h-ig) és ez kitörő örömmel tölt el. Nemcsak az átaludt éjszakák bájos mámorának a lehetősége miatt, hogy van remény még pihenten ébredni valaha, hanem mert azt is jelenti egyben, hogy gyermekem szinte már nagylány. 

És a mai nap mégis olyan nyögvenyelős, hosszú sírásoktól hangos. Mert én hiába magyarázom a 4 hónapos gyerekemnek, hogy muszáj felvennem a cipőmet, ha sétálni indulunk, és táska nélkül se lehet, és bár én értem hogy fáradt, azért sír keservesen, de még fogat is kell mosnom, egy kis púder, fülbevaló, a minimális igényesség látszata végett, és már indulunk is, tolom a babakocsit, babám csendesül, de még meg kell állnom, kulcs a zárban, stb, kiabál megint, és akkor kifakadok. Nem tudom máshogy csinálni, ne haragudj, mondom neki, kiáltom a kertkapunak, meg azt is mondom hogy a kurva életbe bele, a picsába - és ezeket nem a babámnak célzom, isten ments, hanem a babakocsinak, az azt elakasztó kiálló kőnek, a kulcsnak ami nem fordul a zárban, a kardigánnak aminek az ujjában elakad a karom - és csak úgy nő bennem a feszültség, az a rossz féle adrenalin a végeláthatatlan elállíthatatlan sírását hallgatva, és én képtelen vagyok megnyugtatni.

Aztán végül mégis hiphopp elalszik, ahogy döcög a babakocsi a köveken, olyan békésen álmodik, és én mélységesen elszégyellem magam.
És most alig várom hogy felébredjen, hogy bűntudattal telve összepuszilgathassam.

jövendő anyáknak 1.

Vannak bizonyos dolgok a gyerekvállalás kapcsán, amikre senki nem készített fel: pl hogy hihetetlen sebességgel változnak a dolgok csecsemő korban. Egyik pillanatban még a Moró-reflextől kalimpál, a következőben minden előzmény nélkül átfordul a hasára és vissza. (Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha megszólal perfekt franciául).
Aztán a másik az ALVÁS. Én tudtam hogy nem hagyják aludni az embert (egyébként ez sem igaz ebben a formában, pl terhesen négyszer ébredni éjszaka minden nyavalya miatt ezerszer fárasztóbb volt, mint éjszaka kétszer szoptatáshoz). De azt senki nem mondta, hogy a művészet nem az ébredésben, hanem az altatásban rejlik. A legelején lementünk spárgába és fejen álltunk és cigánykerekeztünk hogy elaludjon, aztán meg imádkoztunk, hogy ha fel is ébred, ne kelljen vele szambázni hajnal 2h-től 5h-ig. A következő pillanatban meg már magától alszik a kiságyban. És persze ez sem tart majd örökké, mert aztán kezdődik a fogfájás.Ha annak vége meg a szeparációs szorongás. Aztán jön a félelemérzet, bölcsibe szoktatás - egyszóval anno nekem valahogy senki nem mondta hogy az alvás körül forog az első 2 év.
Úgyhogy leendő anyák: én most szóltam.

Régen, némi irigységgel keverve ugyan, de úgy általában kellő sajnálattal szemléltem szerencsétlen kialvatlan kismamákat, akik a mérhetetlenül szürke hétköznapokon egy beszélni nem tudó, állandó figyelmet igénylő lény mellett tengetik napi 24 órájukat.  

Most, átkerülve a túlsó oldalra, nagy adag részvéttel bámulom gyermektelen kortársaimat, akik utazgatnak, karriert építenek, pasiznak-csajoznak és romkocsmákban töltik unalmas estéiket, pótcselekvés gyanánt. Az aktuálpolitikai helyzet, a parlamenti választások, Ukrajna, az eltűnt Maláj gép olyan mint egy légy ami a tavasz első napján beszabadul az ablakon - próbálom kihessegetni, de inkább agyoncsapni. Míg régen más nőkön a nekem tetsző táskákat-cipőket bámultam, most a hordozókat és babakocsi-kiegészítőket vizsgálom. 

És revidiálom régi, még szingli időkből származó álláspontomat is: egyrészt egyáltalán nem vagyok kialvatlan. Vagyis nem annyira. Szóval, izé, na, a terhesség sokkal durvább volt. 

Másrészt pedig: a csecsemők igenis tudnak beszélni! A mienk legalábbis tegnap, majd' 3 hónaposan elkezdett. Még nem mondja apu-anyu, csupán azt a kétszáz féle hangzót, ami a világ nyelveiben összességében megfordul váltogatja selymes babahangján, véghetetlen cukiságban. Ilyenkor azt érzem, az angyalok énekelnek odafent és csillámport dobálnak a fejemre. És ez még csak a kezdet! Egyszóval eufória.*

*(mármint akkor, amikor nem aggódom magam halálra - túl sokat alszik, túl keveset alszik, melege van, fázik, nem eszik eleget, túl sokáig eszik, felveszik e majd az egyetemre, stb).

Mérhetetlen nagy az Isten állatkertje a szakirodalom a tökéletes szülő tökéletes gyerekének neveléséről. Az én gyerekem ugyan tökéletes természetesen, mégsem bír elaludni hajnal 1h előtt. De én vagyok a hibás. Azért mert sírni hagyom. Azt mondják a szakemberek, hogy ezzel a módszerrel tuti depressziós és drogos lesz nagykorára, és soha nem hív fel majd a szülinapomon. Tehát nem hagyom sírni. Járkálok vele 5 órán keresztül és bereked a hangom a sok énekléstől. De a másik tábor szerint állítólag így is drogos lesz és depressziós, ráadásul prostitúcióból fog megélni (de legalább felhív majd a szülinapomon és lesz némi zenei érzéke).

Azon is meg voltam győződve, hogy van tejem, a babám boldog, mert alig sír, nagyokat alszik, sokat nevet. De tegnap a gyerekorvosnő rávilágított, hogy ez a gyerek éhezik és rettenetesen alultáplált, adjak neki pótlást, szerezzek be egy mérleget és mérjem napi 10szer, stresszeljem magam halálra, mert 400 gramm hízás és 2 cm növés 3 hét alatt az smafu. És én, miközben a folyton csordogáló tejemet próbálom felitatni, nézegetem a babám egyre szaporodó hurkáit meg a tokáját és alapvetően kicsattanok a boldogságtól, azon gondolkodom, hogy a gyerekorvost a rókaprém bundájába fojtsam e bele, vagy egy vödör tápszerbe. Asszem ez utóbbi.

A könyvégetésen még gondolkodom, az nem fér bele az imidzsembe. Hja, nem egyszerű a frissen szült nő élete. 

Áldom annak a nevét, aki a hordozókendőt feltalálta, és a sógornőmét is, aki megdobott eggyel kölcsönbe'. Az eredmény: kevesebb könnycsepp babarészről, több megmaradt idegsejt szülőrészről. Valamint áldom az időjárást is, és szinte biztos vagyok benne hogy van Isten, aki ezt az ideit nyújtotta: ezen a télen elmaradt a tél, ami azt jelenti hogy lehet hosszasan sétálni a parkban, valamint kitenni a napsütésbe és a teraszra kisbabánkat és hagyni ott aludni órákon át (míg én a neten lógok hogy lássam az ablakból, vagy ami még jobb: télikabátban kifekszem mellé a nyári nyugágyba és majdnem olyan mélyen alszom mint ő). 

Hiphopp és itt a tavasz, meg a nyár, és én elmondhatatlan boldog vagyok, mert most úgy jön a tavasz ahogy még soha: kisbabástul.

No meg arra ébredni, hogy kéthónapos ágypartnered reggel 6h-kor vagy 7h-kor hosszan és hangosan kakil melletted: fújtat, zihál, csapkod a kezeivel, halkan és bájosan panaszkodik, mindezt egy órán keresztül, félig csukott szemmel! Ilyenkor kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy hogy bírok aludni miközben ő kínlódik mellettem, de aztán belátom, hogy azért kakilni mégse tudok helyette.

Két nap híján elérkeztünk a bűvös hat héthez. Rengeteg minden változott ez alatt, látom hogy hogy okosodik a világ legtökéletesebb kislánya, és vele együtt én is. A fürdetésben még van fejlesztenivaló, úgy érzem, majd ha először nem ordítja végig, akkor dőlhetek hátra. De hát az ember nem kezdheti rögtön második gyerekes anyukaként. Azért fejlődöm én is, pl az éjszaka alvással el nem töltött órák számának növekedése pontos arányban van a "lecsekkolom  az alvó babát, lélegzik e még" számának csökkenésével.

De nézzük még az elmúlt hat hetet a számok tükrében: 

Babával kézben, rugózással eltöltött órák száma: 12.340
A fáradtság miatt kapott sírógörcsök száma: 15
A boldogság miatt kapott sírógörcsök száma: 132

Napok amikor déli 12h előtt fogat tudtam mosni: 5

Hajmosások száma részemről: 3

Percek amikor nem a babáról beszélgetek, gondolkodom: 0

Alkalmak, amikor majdnem síeltem: 1
A legtökéletesebb kislány legtökéletesebb apukája: 1

Egyszóval minden a megírt medrében  halad. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne ha már 3/6/9/12 hónapos lenne a babukánk, mennyivel könnyebb lenne minden (értsd: kevesebb hasfájás, több átaludt éjszaka), de aztán feleszmélek, hogy ezek az idők soha de soha nem jönnek vissza. Nem kérdés, hogy minden percet, sőt, másodpercet ki kell használni. Most még imád rajtam lógni, velem lenni, de egyszer csak nem nézek oda és hiphopp hirtelen kamaszlány lesz, aki vércikinek tartja az anyukáját.

És még mindig van egy dolog ami nem változott, amiben még mindig ott tartok mint a legelején: nem hiszem el hogy a világ legjobb dolga velem is megtörténhetett.