Kirepült a kismadár. Azaz ma reggel besétált az óvodai szobába. Sikításra számítottam, lábba kapaszkodásra, önkívületig bömbölésre, de az okos óvónénik nem adták meg a lehetőséget. Még a szobaajtót se nyitották ki rendesen, elvették az ágyneműs zacskót és behúzták a lányomat. Aki szó nélkül besétált.

Csak én kezdtem el bőgni utána (lehet, ő is, de én azt nem tudom). Tudom, drámakirálynő vagyok, de akkor is: valaminek vége. Vége a hordozóban a mellkasomon szuszogó kis bogyó-korszaknak (meg az éjszakai ötször kelős korszaknak, ajvé), vége a játszótérre napi kétszer elbabakocsizós korszaknak, vége az erdőbe szerda délután kibiciklizős korszaknak - a lányom felnőtt. Mostantól napi 8 órát nélkülem tölt el, és én is nélküle. 

Ezzel a nappal háztartásbeli lettem*, már semmi mentség a mosatlan tányérokra és a mindent elborító tiszta-ruha halmazra. Ki tudja, még a végén vasalni is fogok??!

*de azért keresek pénzt, nyugi - mondom magamnak

Roppantul elkényelmesedtem a lányom mellett az elmúlt másfél évben: egy éves kora óta (mióta hajlandó nappal is kiságyban aludni) életem szerves része lett a délutáni szundikálás, amiről azóta azt gondolom, az alfája és omegája az életnek. Főleg ha az ember nem a saját maga ritmusában él. Más ritmusában sétálni, futni és biciklizni is nagyon fárasztó, nemhogy élni. Úgyhogy muszáj bespékelni az élet közé egy napi szünetet. Vagyis muszáj volt, mert ez kissé a múlt.

Mivel a lányom mostanában amúgy sem akar délutánonként aludni (amit kb minden második nap el is ér), de mióta megjött a cumitündér és sutty! elvitte az összes cumit (mind a kilencet), azóta kb lehetetlen délután elaltatni. Marad a kóválygás (részemről) és a kiszámíthatatlan, hurrikán féle hiszti (részéről, majd ahogy haladunk az este fele, részemről is).

De most már ez is a múlt, mivel ma, ajvé! Feltaláltam a bicikliutánfutós altatást. Persze egy sima babakocsi is megtenné, de már vagy két hónapja kilukadt az első kereke és amúgy is mindenhova gyalog járunk. Úgyhogy maradt a bicikliutánfutó (amit 4 éve kerülgetek a kertben): bölcsi után ki az erdőbe, ott egy kis bogyószedés, gombászás, pónilovaglás (komoly!), visszafele garantált a szuszi. 

Hogy ezt Pesten mennyire tudnám abszolválni, kérdéses: oké, ott is van erdő, de nem 10 percre, és totál hallani az autók zaját. És nincs póniló! Egész pontosan Sárika nevű.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint sínen van az életem: mikor május közepén kiderült, hogy babát várok, nagyon elégedett lettem. Szinte eufórikus, ami azért - valljuk be, ilyen életmód mellett - nem túl sűrűn esik meg. Afféle állandó, kiegyenlített boldogság, az igen, azért nem kell a szomszédba menni.

Egyszóval eufórikus voltam és elégedett. Eufórikus, hogy hurrá, most megint fel vagyok mentve legalább két évre önmegvalósításból, elfeledhetem azt a kényszert, hogy valamit muszáj letenni a társadalom asztalára. Elégedett, mert pont így terveztem: decemberi/januári szüléssel, hogy akkor pont lejár a gyes, kezdődhet az újabb három év. És hogy a már meglévő gyerekruhák stimmeljenek az időjáráshoz. Mondjuk még egy kislány, mellé még kevesebb cuccot kell beszerezni (bár valami fiú félét mutattak a megérzéseim). És milyen jó, hogy a drágább matracot vettük az IKEA kiságyba, így még jobban megtérül. Csupa ilyen szempont lebegett a szemem előtt, mert nálam kevés anyagiasabb ember van a világon. Jó, persze olyanok is eszembe jutottak, hogy uff, megint a rosszullétek, meg a bálna-létek, meg jujj a szülés, de ezek csak elenyészve. Az már annál többször, hogy lesz egy kistesó, a lányom kistestvére, nem fél, nem mostoha, hanem egész, igazi. És bár engem laposra vert a bátyám kb 7 éves koromtól 15 éves koromig heti sűrűséggel, de nem tudtam volna elképzelni az életem nélküle.

Aztán kicsit ciki volt, hogy folyton el kell rejtenem a hasam, ami már pár hét után bazi nagyra nőtt. Utáltam ezt a titkolózást, de hát muszáj volt. Csak a body art tanáromnak mondtam el, aki bátorítóan bólogatott, amíg jólesik, csináljam.

Az első gyerekemmel kb. végig aggódtam. Minden egyes orvoslátogatás síróroham előzte meg. De megérte. "Ott a szívhang" - mutatta anno a román orvosnő tört magyarsággal az ultrahang felvételen, amin nem láttam semmit, csak egy kicsi dobogó pontot. Semmi mással össze nem egyeztethető érzés volt.

De most nem volt dobogó pont. Nem lett se januári szülés, se kisfiú - csak egy életképtelen sejthalmaz. 

Volt egy rossz hetem, de túléltem, van már egy lányom, lesz még egy, tudom, fiú vagy lány, mindegy.

De közben meg magam szídom: f@szomat a body artba, meg a pohár borokba, meg a lusta vitamin-szedésbe,  de leginkább a túlzott elégedettségembe. Mert igazán megtanulhattam volna az életben, hogy nekem, NEKEM, semmit nem adnak ingyen. Hátra dőlni tilos. Mostantól legyen ez a mottóm.

Én nagyon ritkán szoktam imádkozni - ami ahhoz képest, hogy nem hiszek Istenben, jó arány. (Az is jó arány, hogy nem hiszek Istenben és mégis nagy I-vel írom). Általában beválik (az ima), azért is teszem ritkán. Hogyha igazán fontos lesz, működjön amikor kell. Egyszer így kaptam meg egy szerepet még fiatal kórista koromban, ami miatt aztán megkaptam egy nagyobb másikat, és ami miatt aztán egy harmadikat már Pesten később és szerelmes lettem és volt 4 hiperszar évem, de előtte jó sok jó. Aztán amikor terhes voltam a lányommal és lettek némi aggodalomra okok, akkor is tettem ami a csövön kifér. Meg amikor a nagybátyám rákos lett, áttétes. Én hülye azt hittem, hogy meggyógyíthatom. Halála után nem győztem járni a pszichológushoz, miután egyszer majdnem leájultam egy buszról pszichésen. Életem legrosszabb döntése volt akkor az ima. Tudni kell elengedni.

Oké, volt egy-két könnyelmű kilengésem amikor a sikeres terhesség után megszületett gyermek még picike volt és éjszaka felébredt, én meg szoptatás közben mondogattam a mantrát, add édes Istenem hogy visszaaludjon, stbstb. Tudom, ez nem volt fair. Nem is mindig működött. 

De azért most már tudom is, hogy mikor van itt az ideje. Mert vannak bizonyos esetek, amikor nagyon szeretném, hogy "add Istenem hogy így legyen meg úgy", de belül érzem, hogy hosszú távon nem biztosan az a megoldás. Inkább legyen, ahogy lenni kell. Ilyen esetekben kihagyom Istent a dologból - amit nem tesz meg ő, elvégez majd a Sors. 

Úristen milyen vallás ez.

Dérlepte rózsák egy kismacska bajsza

Vagy 20 éve megjelent és azóta tucadszor szembejött velem különböző könyvespolcokon. És bár ránézésre láttam, hogy ez nem afféle ezoterikus nyavalya, sem valami amerikai típusú self-help book, de férfiasan bevallom: nekem csak most akadt a kezembe a Flow Csíkszentmihályi Mihálytól. Tudom, le vagyok maradva, de egész egyszerűen eddig nem volt rá szükségem. Vagyis egész addig, hogy meg nem fogant első gyermekem.

Addig a magam ura voltam és megvoltak az eszközeim, hogyan érjek el flow élményeket a mindennapjaimban, vagy legalábbis pár szegényesebb flash-t. Duplakör a Margit-szigeten, átbiciklizni a városon természetesen kedvenc zenéket hallgatva, színház meg filmek, csinálni és nézni, társadalmi életet élni, értékes emberekkel találkozni és legfőképp szabadnak lenni (már amikor sikerült és nem bőgve azon gondolkodtam a kanapémon fetrengve, hogy melyik kezemen vágjam fel az ereimet).

Nos, miután megvan az ember gyereke, elég egyértelmű lesz a képlet: a szabadság helyét átveszi az aggodalom. Hogy egészséges lesz e a gyerek, ha már megszületett és egészséges, hogyan ne öljem meg az első pár napban; aztán hogy ne egyen a féltestvérei által véletlenül elhullatott legó figurákat, amik a torkán akadhatnak, ésatöbbi ésatöbbi. És hiába mentődik fel az ember egy-egy fél órára, később többre is, ha ezalatt másra sem tud gondolni, mint a gyerekére.

Szerencsére ez már a múltté. Lányom másfél éves korától remekül kommunikál, és miután először sikerült otthagynom a bölcsiben bömbölés nélkül, abszolút élvezhetővé vált az életem. Ezt csak megtetézte a tény, hogy 2 éves és 1 hónapos korában elkezdte átaludni az éjszakákat, valamint hogy 2 éves és 4 hónapos korában végre sikerült leszoktatni az anyatejről. Azóta Kánaán. Jöhet a flow!

Úgyhogy én most újratanulom magam, és bár rohadtul nem lenne már kedvem átbiciklizni Budapesten, sem éjszakákba nyúlóan üldögélni valami vendéglátóipari egységben félidegen emberekkel - de remekül gyakorolhatom például reggel, bölcsiből jövet. Amikor nem gondolok se arra, hogy mi legyen az ebéd; se arra, hogy muszáj elmennem futni; hogy csak 3 órám van saját magamra, ebből mínusz a főzés és a bevásárlás - hanem arra gondolok pár pillanatig, hogy most szabad vagyok, és azt csinálok amit akarok. És jobb esetben itthon maradok, hagyom a dagadt ruhát másra és visszatérek ősi kedvenc elfoglaltságomhoz: My favourite things feldolgozásokat keresgélek a youtube-on és elképzelem amint el is éneklem őket.

Gyere szállj be a piros autómba és előre

Visszanézve felnőttkoromra, az egyetem elvégzése óta gyakorlatilag folyamatosan pótcselekvésekben éltem, éltettem a lelkem. Színház - elsősorban. Aztán mozi, zenehallgatás, kocsmázás, vásárlások, rengeteg séta át a városon, biciklizgetések, a piacra meg vissza, pasizás, napozás a kertben. Olvasás dögivel. Folyamatos inger alatt voltam, muszáj volt folyton menni, csinálni, eltölteni az időt.

És most, amikor már nem vagyok a magam ura (szerencsére), kénytelen vagyok megélni a pillanatokat. Most már nem azért élek, hogy majd, majd egyszer találkozom életem párjával és lesz gyerekünk - mert most már van. Nem azért élek, hogy híres színésznő legyek - mert nem lettem. Szóval meg kellett tanulnom megállni. 

Nem csoda hát, hogy mindenféle gondolataim támadnak az élet értelmét illetően. Mert nem tudom lefoglalni őket azzal a rengeteg ingerrel, mint régen. Pl. hogy nincs színház. Mégis hasznosnak kéne éreznem magam. Nemcsak a gyerekem, a társadalom számára is. De kell e? Ha kell, milyen módon? Tényleg olyan fontosak azok a visszajelzések, hogy én is vagyok valaki? Vagy elég ha én sejtem? Meg aztán: minek, ha úgyis meghalunk?

Szóval azt vettem észre, hogy így, negyven felé, kezdek átalakulni legbelül. 

És nem tudom, hogy ez jó e. Mindenesetre szükségszerű.*

(*Mindeközben azért én vagyok a világ legboldogabb (szürke) verebe.)

De nem csináltak mézet

"A tököm televan ezzel az erdélyi színjátszással" - így mentem tegnap interjút készíteni, és hát érződött is a hatása. Ráfagyott a mosoly az arcomra beszélgetés közben, úgyhogy a végén a legutolsó, amit megkérdeztem volna a színházigazgató-rendezőtől, hogy "helló, nincs véletlen szerep nekem itt ebben a színházban?". Hibáktól hemzsegett az előadása, de olyan magabiztosan mesélt az arc, hogy elment a kedvem a problémafelvetéstől. És attól is, hogy itt volna e értelme bárminek. Pl. nem otthon lenni esténként a lányomat fektetni, hanem próbálni valami elcseszett, tézisektől hemzsegő előadást. Nem mintha lenne esélyem.

És ha itt nincs, sehol sincs. Vagy csinálok magamnak, vagy kezdek valami egyéb hasznosat az életemmel. Mert tök jó paradicsompalántákat ültetgetni (tényleg), meg a muskátlikat helyezgetni egyik ablakból a másikba, meg végtelen számú zoknikat mosni öt főre (most hazudtam), de kicsit hiányzik a tartalom. És most szerintem minden kisgyerekes anya tudja, mire gondolok.

Pl. szuperjó lenne cigány gyerekeknek esélyt adni, hogy lehessen belőlük valami. El szoktam velük beszélgetni a főtéren, hogy mielőtt tarhálnak pénzt (kenyérre, forró csokira, egy menetre a kisvasúton), tudjam mi az ábra. És az ábra mindig ugyanaz: bazira nem igazságos az élet.

(Még mindig ilyen nyekergő, világvége állapotban vagyok, és azt hiszem ez így is marad, míg nem lépek valamit.)