Nagy jómódban élünk itt. Nem nagyobban, mint otthon Pesten, de a kertes házunk egy tömbházra néz és az ablakokból vágyakozva néznek minket, ahogy napozunk a kertben, focizunk és miccset sütünk. A kapunk előtt kukák sorakoznak, ide jönnek guberálni a szegénysorról, ahol kicsi szegény cigánygyerekek meztelenül rohangálnak, kezükben nyitott bicskával. Itt nagyon sok a kicsi szegény cigánygyerek, mind kéreget és senki nem ad nekik. Este 10h-kor is megjelennek a kocsmákban ártatlan szemű 6 és 7 évesek, körbejárnak virággal, mikor már rég ágyban lenne a helyük. Néha adok nekik 1-1 lejt, meg elbeszélgetek velük, de egy ponton túl úgy érzem nem bírom tovább, szívem szerint örökbe fogadnám az összeset, vagy elkezdenék kiabálni, hogy stop, most álljunk meg, nem tudom hol rontottuk el, de csináljuk vissza, vegyük meg tőlük az összes virágot, simogassuk meg a fejüket és küldjük őket aludni. Haj ha ilyen egyszerű lenne.
De nem. Ülök a kertben a nyári székben, fújdogál a szellő, madarak csiripelnek, galambok krúgnak, lepkék szállnak a nárciszok között, emberem fröccsöt hoz nekem meg párnát a fejem alá, boldog vagyok mint még soha, és közben minden rohad legbelül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése