Menstruáció első, bölcsis beszoktatás negyedik napja. Megfelelő kombináció egy rosszul kivitelezhető öngyilkossághoz. Inkább mondjuk azt: lassú halál. 

Pedig a leválásnál még nem is tartunk: ugyan az első és második nap eljöttem 40 percekre (halleluja, hittem akkor), de azóta öt méternél távolabb nem enged a lányom. 

Úgyhogy testközelből nézhetem, hogyan gyilkolják az idegrendszerem és a bölcsöde berendezését a meg nem nevelt, hisztérikus és pofoncsapni való elkényeztetett 3 éves kislányok, mialatt üvölt a háttérben valami tüctücös gyerekzene és a bölcsödében szoktatás nélkül ott hagyva, szivet tépően sírva zokog egy két éves. Óvónő épp egy se, bár egy használható, de az épp mosogat, a második kövér és alattomos, a harmadik egy odatévedt aerobik tanár, akinek fogalma sincs mit keres ott. Ül és nem csinál semmit. 

Nem tudtam miért éreztem ennyire mocskosan rosszul magam tegnap és ma, de rájöttem: ha ilyen körülmények között kéne ott hagyni a lányom, kiszakadna a szívem. (mert rajtam kívül fene se kíváncsi rá, hogy ő most szomjas e vagy sem, hogy kanál helyett kézzel eszi e a levest, és hogy mit mond az oroszlán).

Úgyhogy eldöntöttem: továbbállunk és nem fogunk ott hagyni szemtelenül magas összegeket azért, hogy senki ne figyeljen rá.

Csak Csabikáért fáj a szívem, aki 3 éves még csak, de értelmes és jól nevelt és az ebédnél megeszi mindig a lányom maradékát. És ma a padon mellémült és rákönyökölt a térdemre, miközben állathangokat utánoztunk. Másik oldalamon a lányom. Idilli volt. És éppen nem üvöltött senki. Legalább öt percig.