2015. november 9., hétfő


Már épp írni akartam egy bejegyzést arról, hogy milyen jól alakulnak a dolgok: gyermek beszokott a bölcsibe, úgyhogy a szabad délelőtti három órámat már nem bűntudattal marcangolva töltöm, hogy milyen rossz anya vagyok, hanem szabadon szökkelve, heti két-három alkalommal futva, itthon tornázva, körmömet lakkozva (bár ma épp porszívóztam és port töröltem), plusz az altatás sem rémálom többet... erre pont ma sikerült délután 13h és 15.30h közötti időmet (értsd: 2 és fél órát) azzal töltenem, hogy elaludjon végre a gyermekem, és csak azért nem téptem ki az összes hajam, mert ebből én is aludtam vagy 20 percet. (Ő nem.)
Most végre alszik, én meg ahelyett hogy nekiáállnék kreatív ajándékokat készíteni karácsonyra, vagy letornázni a "hogyan legyünk fittek 30 percben" pilates tornámat, avagy romául olvasni a Bridget Jones naplóját (angolul egyszer már megtanultam rajta, mármint az angol nyelvűn, nem a románon, hátha most is beválik), de képtelen vagyok bármire a  lelkiismeretfurdalásomtól, amiért a legutolsó, működő altatótechnikához folyamodtam: hagytam sírni.

Pedig tényleg olyan jól alakul minden, valahogy most elkezdtem végre élvezni is, hogy anya vagyok, így majdnem két év táján, nemcsak a fáradtságtól és az örökös aggodalomtól kikészülve élni túl a napokat. Szép, meleg az ősz, dolgozgatok épp annyit, amennyi jólesik, és én vagyok a világ legszerencsésebb embere.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése