2016. február 1., hétfő

Vilgosan emlékszem úgy bő három évvel ezelőttről egy pillanatra, amikor - itt még csak látogatóban - a román barátnőmmel vágtunk át a főtéren, szaladtunk az előadás előtti lejárópróbára, 5h-re kellett volna, de az öt óra minket szaladás közben ért: a felettünk lévő óratoronyban harangozni kezdtek, a hangra egy madár-raj repült fel hirtelen, átlósan az égen a fejünk felett - én felnéztem és megállt az idő, és azt gondoltam: ez AZ.
De tévedtem, az még nem AZ volt. Mert most hétvégén, ugyanúgy a főtéren állva, épp nem sietve sehova, a korcsolyázókat szemlélve álldogáltunk. Lányom talált egy tökéletes pocsolyát, amiben tapicskolva állig fröccsent a sár. Észrevétlenül jött az öt óra, harang, madárraj. Lányom abbahagyta a sarazást, felnézett az égre, ott maradt a tekintete, és akkor megtudtam, hogy a fokozhatatlant is lehet fokozni, ha a három évvel ezelőtti harangzúgást, madárrajt, megálló pillanatot a saját gyereked tekintetének tükörképében látod viszont. 

1 megjegyzés: