2017. május 17., szerda


A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.
De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 
Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése