2017. május 2., kedd

az egyet aki meghalt


Szombat délután vártam a telefont, hogy csörögjön. Úgy vártam, mint régen, amikor szerelmes voltam bizonytalan viszonzással, és minden egyes nem válaszolt sms-t halálosnak éltem meg. 
18h előtt kicsivel az órámra néztem, és akkor már tudtam, hogy vége. Belémnyilallott az az ismerős érzés, amit anno havonta, hetente éltem meg: kész, vége, elhagytak.
18h után kicsivel felhívtam anyámat, aki maga is hasonló állapotban volt. Aztán este 8h-kor elment Emberem a fiaival bulizni, én meg lefektettem a lányom. Melléfeküdtem, és mialatt vártam, hogy elaludjon, telesírtam a fejem alatt lévő plüssállatait. Egész gyorsan felvette azt a lassú, ritmusos szuszogást, amit alvás közben produkálni tudott, aztán mentem a dolgomra. Bőgtem, tévéztem, olvastam az új Nádas Pétert és akkor végre megnyugodtam. 
22h-kor épp indultam volna aludni, amikor épp észrevettem a lenémított telefonon, hogy a bátyám visszahívott. Konkrétumokat akartam volna tőle, de ő se tudott mit mondani. 
22.10h-kor befeküdtem az ágyba a sírógörcsömmel egyetemben. 
És kb 22.15h körül arra jutottam, ennek nincs értelme, jobb lesz megnyugodni. És akkor nagyon gyorsan elaludtam. 
És körülbelül abban a pillanatban aludhatott el a Nagymamám is. Örökre.

Amibe ha belegondolok, az őrület kerülget. Úgyhogy egyelőre nem gondolok bele. Elég lesz majd akkor, amikor Pestre érve elmegyünk hozzá, lemegyek a szuterénba és meglátom a kamrában a tökéletes szimmetriával elrendezett, üdítő szinekben pompázó lekvár és befőtt rengeteget. A szemüvegét az éjjeliszekrényen. A virágokat, amiket már nem locsol. Az otthonkáit. A girbe gurba kézírását egy ottfelejtett cetlin.

A halála tudatánál még őrjítőbb a lakás. Hogy ott áll, üresen. Se Nagyapa, se Nagymama benne.

Gondolatban ott vagyok hajnalonta félálomban, amikor nem tudok aludni. Bemegyek az előszobába, onnan a szobába, a hálószobába, le a szuterénbe, fel a fürdőbe, a konyhába és onnan vissza az előszobába. És már nem mondja senki, hogy "aranyom". Vagy "anyám". Esetleg szórakozottabb pillanataiban: "apám". 
És gondolatban ott sétálva az üres lakásban, akkor fáj a legelviselhetetlenebbül. El nem tudom képzelni, anyám hogy bírja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése