Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök.
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.
Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)
Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.
(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése