Életemben először kaptam egy casting-felkérést, mármint játékfilmeset, rendes monológgal. Próbáltam nem megúszni, napról-napra alakult, aztán felvettem a telefonommal.

Azóta is foglalkozat. Egyrészt mert még nem kaptam visszajelzést, másrészt pedig meg biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Csak közben meg a szerep dolgozik bennem tovább. És a kérdések. Jól csináltam e? Kevés volt, sok volt? Nem merem Emberemnek sem megmutatni, félek, hogy mit szól. Ebben örlődöm napok óta. 

A gyerekekre sincs annyi türelmem. Frusztrált vagyok a hülye casting miatt. Úgy érzem, be vagyok zárva egy luxuskalitkába, van minden, szeretet, nagy ház, kert, cuki gyerekek (csak aludni nem hagynak), csak épp szabadság nincs. De ez tipikus anya-duma. Ami ezen megy, az a plusz két kamaszfiú. Valaki mindig van körülöttem, valaki mindig dumál, valakinek mindig kell ugranom. Egyszerűen olyan sok az inger egy idő után (haha, cirka 6 hónap), hogy azt érzem, megőrülök. 
Ez a jelen. És a jövő?

43 - ennyi leszek ősszel.
Őszintén, a ráncok annyira nem izgatnak az arcomon, ami az alakomat illeti, a férjem szerint jobb nő vagyok, mint valaha (még kis pocakkal együtt is, hát nem imádnivaló?). A fő kérdés, hogy egy 2 éves gyereknevelős időszak után hogyan lehet visszatérni a munkaerőpiacra úgy, hogy fogalmam sincs hova. Színházba ennyi idősen? Nevetséges. Pedig krónikusan tud hiányozni a színház (film), főleg ez a féle, ahol nem kell kiesned a saját szádon. Maradok e ilyen frusztrált, vagy kitalálok valamit? Egyelőre marad az 1-es.