A legnehezebb az alvásidő - már nem neked alvás, hanem a babának a babakocsiban. Mert ott van hirtelen az a fél-egy óra, amit nagyon jól ki kéne használni. Alvásra értelemszerűen nem - mert mégiscsak a teraszon alszik az a gyermek, és hacsak nem fekszem mellé a nyugágyra, ami októberben már nem annyira kényelmes, bent a kanapén képtelen lenném elengedni magam, míg ő kint szuszizik. (Macskák, kutyák, madarak, szöcskék, stb... majdnem falun lakunk.)

Szóval mit is kezdjek a felszabduló arany perceimmel? Biztos nem azt, hogy megfőzzek-kivasaljak-felmossak. A cél a tökéletes regenerálódás. Persze elvben. Ez is olyan mint a Maslow piramis. Az ember először megnézi az emailjeit, majd eszik egy nagyot (hogy a következő alvásidőig kitartson), megissza a második kávét. Ez kb 20 perc. Na de mi jöjjön az utána jövő 40-ben?
Nekem történetesen pont abban az időben lopták el a kindle-emet Pesten, mint amikor itt bezárt a helyi könyvtár leltár címén két hónapra, és bár a gyerekrészleg nyitva van, de eléggé unom már P. G. Woodhouse-t. És minekután itthon, a polcon található könyveim 90%-át már kiolvastam (a maradék 10 nyilván olvasásra érdemtelen), fogalmam sincs mivel lehetne gyorsan és tartalmasan feltöltődni. Merthogy az olvasásnál jobb nem sok van. 

Úgyhogy most csak bambán nézek ki a fejemből, várom hogy teljen az idő, nemsoká beinduljon a pörgés - iskola- és alvásidő vége, 3 gyermek a házban (melyből kettő nem saját). Kaja, rend, figyelem. 

Huh. A baj az, hogy még ötletem sincs hogy hova meneküljek. Amint lelépek egy órára egyedül, már 20 perc után végtelen hiányt érzek a kisbabám iránt.

Életmentő tippeket "szikkadt szülő" jeligére várunk a szerkesztőségünkbe.

Húha, azért nem mondom hogy nem fárasztó. Még az ilyen napokon is, amikor 10 óra alvás van mögöttem, egyszeri, hajnal 4h-es ébredéssel (ébresztéssel). Ilyenkor kicsit picsogok magamban, egy kicsi segítség hogy elkelne, egy-két nagyszülő a láthatáron, országhatáron belül pl, hogy egy órára elhúzhassak az uszodába (már ha lenne erőm), vagy bénázzak a frissen beszerzett varrógépemen. Vagy írhassak blogot, vagy megihassak egy kávét valahol egy kávéházi teraszon. Vagy akármi. csak egy kicsit kelljen letenni a felelősséget, hogy a kisbabám benyúl e a konnektorba avagy a vasalóállványt dönti e a fejére.

Kétkedve nézegetem a kisbabás képeket különböző képmegosztó portálokon, olvasgatom a feliratokat a teli szívekről, melyekben túlcsordul az érzelem, hát, nem tudom mennyi az igazságtartalma . Hazudik az az anya, aki azt mondja, nem a túlélni akarás motíválja, szerintem.

Amúgy ez a blogbejegyzés a harmadik a  sorban, amit az elmúlt egy hónapban elkezdtem. Úgyhogy most akár szól valamiről, akár nem, megy!

Blogot írni jó - erre jöttem rá minap, amikor gondolkoztam az élet nagy dolgain. Persze ehhez az kell, hogy az ember kilásson a fejéből és kis híján 8 hónap pelenkázás közbeni kaki-mennyiség/minőség vizsgálgatás és szoptatás-közbeni főzőműsorok nézése után eszébe jussanak az élet EGYÉB nagy dolgai (mert persze a mi-van-a-pelenkában kérdés máig benne van a 10 legfontosabb topicban).
Most, amikor írom a blogot persze semmi nem jut eszembe, csak hogy itt az ősz, amikor még nyár se volt, és ez kisebbfajta szomorúsággal tölt el, kb először a szülésem óta. (Szülés - ez a legutolsó szó arra, ami eszembe jut, inkább a reggel, amikor kirángatták a kisbabámat belőlem).

Van mögöttünk egy kevésbé jól sikerült nyaralás, ahol 4 gyerek ugrált hullafáradt fejemen, és ebből csak egy volt a saját. Volt szemrehányás anyámtól, utána következő lelkiismeretfurdalás tenger, egy db táska elvesztése mindennel (a hullafáradtság következménye - bár iratok később meglettek). Volt az autópályán egy db deffekt, sok esős nap és egy temetés. Gyönyörű zsidó szertartás volt, és ott a kozma utcai temetőben mászkálva arra jutottam, ha ez a halál, nem is olyan rossz. 

Egyszóval minden volt, most pedig hazatértünk Erdélybe pihenni és szomorkodni egy kicsit.
Mindig nehéz a hazatérés, onnan, a hazámból. Két otthon - az olyan mint ha az embernek két szeretője lenne. Én pedig mindig is monogám típus voltam.

Tegnap megöltem egy kiscicát. Olyan kicsi volt, belefért volna a fél tenyerembe. Még életemben nem láttam ilyen kicsi cicát. Hazavihetem? - kérdezte tőlem emberem kisfia. Papírdobozban haza tudom vinni - tette hozzá. Imádja a kismacskákat. Van neki már négy, csak mindig elszöknek.
Tedd vissza, mondtam neki, hagyjuk ott a bokorban, és ha majd anyukád igent mondd, akkor gyere vissza érte.
És mire megkapta felhjvta az anyját és boldogan ment volna a cicáért, addig az elpusztult a viharban. Milyen kicsi dolgokon múlik az élet.

Pár nap híján hat hónapja tart ez a furcsa állapot, melyben még mindig keresem a kapaszkodót a realitáshoz, de végképp nem találom. Hat hónap kevés megérteni, hogy lesz egy túlfűtött éjszakából egy élet, hogy hogy lesz egy csendben hunyorgó kis lényből fél év alatt hangosan rikkantó egyéniség. Hogy hogy lesz belőlem anya. Nem értem. Nem értem. Nem értem. 

Csak teszem a dolgom, nevetni tanítom a kisbabám, a többi megy neki magától. Rángatjuk országhatárokon kívül és belül, hogy megtanulja, az élet nem négy falból áll. Közben vígan tanulok románul, ha időm engedi, főzőcskézek valami extravagánsat a konyhában és ami még sose volt: egyáltalán nem gondolok a jövőmre. A saját jövőmre, mert a lányoméra annál inkább. A lányoméra. Az én lányom. Az én gyerekem. Fél éves. Én vagyok az anyja. Nekem van egy lányom. Nekem. Apja is van. Szeret. Szeretem. Egy nagy házban lakunk és a tengerre megyünk nyaralni. A lányom apja sokat dolgozik. Sokat dolgozik, hogy tudjunk a tengerre menni nyaralni. Félek, hogy valami baja lesz. Ateista vagyok, de néha imádkozom, hogy maradjon meg ez a boldogság. Egyezkedem Istennel: én már előre ledolgoztam hátralévő életem boldogtalanságát. Ne legyen több veszteség és fájdalom. Minden napom úgy telik, hogy kiélvezem ezt az egyensúlyt, ameddig lehet.

És miközben látszólag a legeslegnagyobb nyugalomban telnek a napjaim, a szoptatás-játék-séta-altatás, körforgásában, akkor lesz a legkomplexebb, a legérthetetlenebb, legboldogabb és a legfélelmetesebb világ.

jövendő anyáknak 2.

Tegnap volt az első éjszaka hogy a kislányom végigaludt egyhuzamban nyolc órát (este 8htól hajnal 4h-ig, aztán tovább 7h-ig) és ez kitörő örömmel tölt el. Nemcsak az átaludt éjszakák bájos mámorának a lehetősége miatt, hogy van remény még pihenten ébredni valaha, hanem mert azt is jelenti egyben, hogy gyermekem szinte már nagylány. 

És a mai nap mégis olyan nyögvenyelős, hosszú sírásoktól hangos. Mert én hiába magyarázom a 4 hónapos gyerekemnek, hogy muszáj felvennem a cipőmet, ha sétálni indulunk, és táska nélkül se lehet, és bár én értem hogy fáradt, azért sír keservesen, de még fogat is kell mosnom, egy kis púder, fülbevaló, a minimális igényesség látszata végett, és már indulunk is, tolom a babakocsit, babám csendesül, de még meg kell állnom, kulcs a zárban, stb, kiabál megint, és akkor kifakadok. Nem tudom máshogy csinálni, ne haragudj, mondom neki, kiáltom a kertkapunak, meg azt is mondom hogy a kurva életbe bele, a picsába - és ezeket nem a babámnak célzom, isten ments, hanem a babakocsinak, az azt elakasztó kiálló kőnek, a kulcsnak ami nem fordul a zárban, a kardigánnak aminek az ujjában elakad a karom - és csak úgy nő bennem a feszültség, az a rossz féle adrenalin a végeláthatatlan elállíthatatlan sírását hallgatva, és én képtelen vagyok megnyugtatni.

Aztán végül mégis hiphopp elalszik, ahogy döcög a babakocsi a köveken, olyan békésen álmodik, és én mélységesen elszégyellem magam.
És most alig várom hogy felébredjen, hogy bűntudattal telve összepuszilgathassam.

jövendő anyáknak 1.

Vannak bizonyos dolgok a gyerekvállalás kapcsán, amikre senki nem készített fel: pl hogy hihetetlen sebességgel változnak a dolgok csecsemő korban. Egyik pillanatban még a Moró-reflextől kalimpál, a következőben minden előzmény nélkül átfordul a hasára és vissza. (Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha megszólal perfekt franciául).
Aztán a másik az ALVÁS. Én tudtam hogy nem hagyják aludni az embert (egyébként ez sem igaz ebben a formában, pl terhesen négyszer ébredni éjszaka minden nyavalya miatt ezerszer fárasztóbb volt, mint éjszaka kétszer szoptatáshoz). De azt senki nem mondta, hogy a művészet nem az ébredésben, hanem az altatásban rejlik. A legelején lementünk spárgába és fejen álltunk és cigánykerekeztünk hogy elaludjon, aztán meg imádkoztunk, hogy ha fel is ébred, ne kelljen vele szambázni hajnal 2h-től 5h-ig. A következő pillanatban meg már magától alszik a kiságyban. És persze ez sem tart majd örökké, mert aztán kezdődik a fogfájás.Ha annak vége meg a szeparációs szorongás. Aztán jön a félelemérzet, bölcsibe szoktatás - egyszóval anno nekem valahogy senki nem mondta hogy az alvás körül forog az első 2 év.
Úgyhogy leendő anyák: én most szóltam.

Régen, némi irigységgel keverve ugyan, de úgy általában kellő sajnálattal szemléltem szerencsétlen kialvatlan kismamákat, akik a mérhetetlenül szürke hétköznapokon egy beszélni nem tudó, állandó figyelmet igénylő lény mellett tengetik napi 24 órájukat.  

Most, átkerülve a túlsó oldalra, nagy adag részvéttel bámulom gyermektelen kortársaimat, akik utazgatnak, karriert építenek, pasiznak-csajoznak és romkocsmákban töltik unalmas estéiket, pótcselekvés gyanánt. Az aktuálpolitikai helyzet, a parlamenti választások, Ukrajna, az eltűnt Maláj gép olyan mint egy légy ami a tavasz első napján beszabadul az ablakon - próbálom kihessegetni, de inkább agyoncsapni. Míg régen más nőkön a nekem tetsző táskákat-cipőket bámultam, most a hordozókat és babakocsi-kiegészítőket vizsgálom. 

És revidiálom régi, még szingli időkből származó álláspontomat is: egyrészt egyáltalán nem vagyok kialvatlan. Vagyis nem annyira. Szóval, izé, na, a terhesség sokkal durvább volt. 

Másrészt pedig: a csecsemők igenis tudnak beszélni! A mienk legalábbis tegnap, majd' 3 hónaposan elkezdett. Még nem mondja apu-anyu, csupán azt a kétszáz féle hangzót, ami a világ nyelveiben összességében megfordul váltogatja selymes babahangján, véghetetlen cukiságban. Ilyenkor azt érzem, az angyalok énekelnek odafent és csillámport dobálnak a fejemre. És ez még csak a kezdet! Egyszóval eufória.*

*(mármint akkor, amikor nem aggódom magam halálra - túl sokat alszik, túl keveset alszik, melege van, fázik, nem eszik eleget, túl sokáig eszik, felveszik e majd az egyetemre, stb).