Olyan vagyok, mint a Brita kancsónkban a cserélhető szűrő, ami minden káros anyagot kiszed a vízből. A napokban hihetetlen módon szívtam magamba a környezetemben fellelhető negatív dolgokat. Amúgy is mindenen felhúzom magam, tegnap erre még rásegített egy pszichopata drogos gyerek, aki az ismerősömet fenyegeti - elvileg együtt vannak, vagy mi - hogy megöli a gyerekét, stb. Úgyhogy hagytam csapot papot (a 2 évest és a 6 évest) a 16 éves bátyjukra, és rohantam hozzá (mármint nem a pszichopatához, hanem a csaj ismerősömhöz), aki koffeintúladagolástól és az elmúlt napok stresszétől kapott pánikrohamban hívott.

Namost én tudom milyen a pánikroham, nekem is volt kettő szám szerint, mindkettő még a régi lakásomban, 10 éves párkapcsolat lezárása után. És mind a kétszer isteni segítségként felbukkant valami barát (egyik épp felhívott, a másik csak úgy bekopogott), kb megmentve ezzel az ép eszemet. Szóval nagyon is tudom, mit tehet ilyenkor egy betoppanó fél. (Interneten gyorsan lecsekkol, mi a teendő koffeintúladagolás esetén, két banán beletöm, egy liter víz beletöm, megnyugtat, hogy mindjárt vége, sátáljon a verendán sokat, a 7 éves kislányát pedig viszem magammal, haza, egész délutánra.)

A múltkor meg egy régi barátnőmmel beszéltem telefonon, crohn-beteg, kivezetett vastagbéllel, ami ráadásul folyton begyullad. Most szakított 43 évesen a pasijával és bár minden vágya egy gyerek, már nagyon kevés az esély rá.

Szóval azért vannak mellettem életek, amikhez képest effektíve NINCS JOGOM a nyavalygásra. És mélységesen szégyelljem magam miatta.

És hát nekem sem jó így. Úgyhogy mától elkezdem tudatosítani és kiélvezni a pillanatokat, amiket a két tünemény gyerekem és a tünemény férjem társaságában tölthetek. Még akkor is, ha ki vagyok merülve lelkileg és fizikailag a maratoni hosszú nyári szünet után.

Életemben először kaptam egy casting-felkérést, mármint játékfilmeset, rendes monológgal. Próbáltam nem megúszni, napról-napra alakult, aztán felvettem a telefonommal.

Azóta is foglalkozat. Egyrészt mert még nem kaptam visszajelzést, másrészt pedig meg biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Csak közben meg a szerep dolgozik bennem tovább. És a kérdések. Jól csináltam e? Kevés volt, sok volt? Nem merem Emberemnek sem megmutatni, félek, hogy mit szól. Ebben örlődöm napok óta. 

A gyerekekre sincs annyi türelmem. Frusztrált vagyok a hülye casting miatt. Úgy érzem, be vagyok zárva egy luxuskalitkába, van minden, szeretet, nagy ház, kert, cuki gyerekek (csak aludni nem hagynak), csak épp szabadság nincs. De ez tipikus anya-duma. Ami ezen megy, az a plusz két kamaszfiú. Valaki mindig van körülöttem, valaki mindig dumál, valakinek mindig kell ugranom. Egyszerűen olyan sok az inger egy idő után (haha, cirka 6 hónap), hogy azt érzem, megőrülök. 
Ez a jelen. És a jövő?

43 - ennyi leszek ősszel.
Őszintén, a ráncok annyira nem izgatnak az arcomon, ami az alakomat illeti, a férjem szerint jobb nő vagyok, mint valaha (még kis pocakkal együtt is, hát nem imádnivaló?). A fő kérdés, hogy egy 2 éves gyereknevelős időszak után hogyan lehet visszatérni a munkaerőpiacra úgy, hogy fogalmam sincs hova. Színházba ennyi idősen? Nevetséges. Pedig krónikusan tud hiányozni a színház (film), főleg ez a féle, ahol nem kell kiesned a saját szádon. Maradok e ilyen frusztrált, vagy kitalálok valamit? Egyelőre marad az 1-es.

Volt egy nagy szusszanás most az életemben, két határzár között: jó időben jöttünk-mentünk haza Pestre. Mit nekem Horvátország, London, Párizs! Amikor 4 hónap bezártság után ott a Dunakanyar! A világ legszebb helye. Vittük anyukámat is, aki napközben elvolt a két gyerekkel, míg mi Emberemmel bicikliztünk, eveztünk, fröccsöztünk, régnemlátott barátokkal találkoztunk. Három nap volt az egész, de tartalmilag mintha három hét lett volna, olyan szinten feltöltött a láblógatás és hogy senki nem beszél körülöttem románul.

Most már itthon, de jóval kisimultabb idegekkel. Kicsi fiam tegnap volt két éves, néha már átalussza az éjszakát. Emberemmel sem kapunk össze minden hülyeségen, főleg politikán, mióta elmentünk Pestre, azóta egyszer sem! Magamat is próbálom összeszedni, de fogalmam sincs, hogy keressek munkát, mert ki marad a gyerekekkel, ha szeptembertől se iskola, se bölcsöde?

És persze vannak még aggasztó dolgok. Pl hogy valahogy egyre kevésbé szeretem ezt a helyet, ahol lakunk. Mármint kicsi oázis házunkat a kerttel imádom, de attól kiver a víz, amikor mindenki nejlonzacskókkal cipekedve jön szembe a piacról, miközben közeleg a világvége. Hogy koszosabb itt, mint Magyarországon, mert nyakra főre dobálják el a szemetet. Hogy közel sincsenek olyan játszóterek. Hogy itt nem lehet normálisan biciklizni, mert ha van is bicikliút, az autósok szerint csak dísznek.

Persze tudom, hogy ott sem fenékig tejfel, lásd RIP Index.

Hát akkor kezdődjön a nyári szünet! Izé... folytatódjon. 

De legalább már  le lehet tudni a napi séta-penzumot (kb 5km). És nem kell pánikolva menni a boltba, hogy úristen, mindent felírtam e a listára. És férjem fiai a 24 órából 14-et máshol töltenek, ergo feleannyit kell főzni és tizedannyi az idegbaj részemről.

Amúgy ez nem egy egyszerű probléma. Persze vannak mozaikcsaládok (hírből hallottam már ilyet), ahol a mostohaanya 6 gyerekre főz mosolyogva és soha el nem hangzik egy hangos szó.
De őszintén szólva nem tudom ezt hogy lehet.Nyilván most nem leszek szimpatikus, de más a saját gyerekedről gondoskodni, ami fel sem tűnik, annyira természetes, és teljesen más a másik gyerekét éveken át etetni, úgy, hogy mondjuk egy "köszönöm az ebédet", "köszönöm, hogy mindig van májkrém a hűtőben" ritkán hangzik el. Persze, neki ez természetes. De nekem nagyon nem. Nekem vér-verejték, a saját magam feláldozása. Mert az ebéd-főző gép helyett többet gondolok magamról. És 7 év alatt mennyi, de mennyi energia ment el! Amit tudtam volna a saját magam kibontásába fektetni (munkára gondolok, amiket előtte is csináltam).

Nem az ő hibájuk, hogy nem alakult ki kötődés. Jöttem én, az anyjuk üres helyére és minden megváltozott. Elvettem egy kicsit az apjukat,aki addig őket nevelte.És hiába próbálkoztam, hogy hassak rájuk, hogy én is belefolyjak az életükbe (gyere, nézzük meg ezt a filmet, nézd, megvettem neked ezt a könyvet), hogy ne csak kajaadó háztartási alkalmazott legyek - falakba ütköztem. Ez senkinek sem a hibája.  De legalább minden második héten volt egy kis nyugtom.

De az, hogy a megszokott 1 hét itt 1 hét ott helyett gyakorlatilag hónapokon keresztül itthon vannak - hiába emberem fiai, akit szeretek, igen, őket is szeretem a magam módján, de egy idő után egyszerűen olyan sokak lesznek nekem, hogy szívem szerint kifutnék a világból. Főleg, hogy a nagyobb srác energiaszintje az egekben van és néha azt érzem, kirobbantja a falakat. Este 11h-kor, amikor én ájultan feküdnék az ágyba.Gonosz mostoha vagyok, de nem, nem vagyok hajlandó két kamaszfiút tolerálni ilyen mennyiségben. Lesz majd nekem is kamaszfiam, ráérek akkor. 

Most meg visszatartom a lélegzetem és kibírok. Ha egy-egy estére máshol alszanak (buliban), lélekben pezsgőt bontok. 

Volt a karantén ideje alatt egy hónap, amit az anyjuknál töltöttek. Olyan hálás vagyok azért. Végre megtapasztalhattam, milyen család lennénk mi négyen. Hogy mindenkinek van ideje mindenkire. Hogy végre kipróbálhatok mindenféle zöldséges recepteket a hús-krumpli kombó helyett. Férjemmel úgy összecsiszolódtunk, mint az eddigi 8 év alatt nem. És egy hónapig szinte nem is veszekedtünk (pedig az átlag adag a heti 1- igaz, a fiai miatt legtöbbször).

És nem arról van szó, hogy gonosz, lélektelen banya lennék. Szeretem őket, klassz srácok, jó testvérek, szófogadóak, ilyenek. De én nem tudom megmászni ezt a hegyet.

Kicsi fiam másfél órás délutáni alvása alatt kétségbeesetten próbálom feltölteni magam valami intellektuális tartalommal, de egyre kevésbé sikerül. Elfogytak az olvasnivalóim, újat nem találok, a könyvtár ugye zárva, a kindle-ön meg kiolvastam minden arra érdemeset. A sorozatnézést is feladtam, bár volt pár sikertörténet (Workin Moms, Fleabag), de ezen a nyomon haladva beleakadtam a Killing Eve-be, ami annyira zseniális krimi, hogy a megnézett három részétől szorongásos rohamaim lettek éjszaka. Most egy ártatlan London Irish-t nézek, ami inkább érdekes, mint vicces, viszont elgondolkodtató, hogy hogy nem tartják az írek végtelenül kirekesztőnek.

Szóval eddig jutottam. Még 4 hónap iskola nélkül... segítség nélkül... agyműködés nélkül...

Tegnap kiharcoltam Emberemnél, hogy délelőtt, munkaidejében elmenjek futni - az egész napom szárnyalt, kiegyensúlyozott voltam és türelmes. Ez mára elszállt.

Azért érnek néha új ingerek - pl. felfedeztem a gyerekeimmel egy fantasztikus sétaútvonalat kb 1 km-re tőlünk, folyópart, töltés, legelelő birkák, nyugalom, föld és ég, ilyenek. Hihetetlen, hogy 7 éve élek itt, és fogalmam sem volt róla (a férjem 20 és még egyszer sem volt). Ilyeneket is köszönhetünk a karanténnak. Kösz, karantén.

Tegnap kiderült, hogy nálunk ősszel kezdődik újra az iskola. Enyhe sírógörccsel kísért pánikrohamot kaptam, nem is feltétlen magam miatt  - bár az is megér egy bőgést - hanem hogy a gyerekeim most addig nem mennek közösségbe? Nem gondoltam volna, de a karantén alatt a gyerektáncház és a könyvtár hiányzik eszeveszetten. Meg persze az iskolaidőben megejtett babakocsis futás, aminek a hiányába lassan beleőrülök. (Hétvégén ugyan mehetnék, de nem mindig van erőm.)

És azt sem gondoltam volna, hogy a sorozatnézés mennyi energiát ad, meg segítséget átvészelni az ingerszegény napokat (a múlt hét eseménye pl egy új komposztáló beszerzése volt, meg hogy egyedül elmentem a Lidl-be). Most épp a Fleabag-et nézem délutáni alvásidőben, amiben csodálatos pillanatok vannak és  még Londonban is játszódik - mit nem adnék most egy londoni kiruccanásért! Na, jó, elég lenne Pest is. Most hirtelen az is nagyon távolnak látszik.

Mára ennyi volt az agyműködésem, viszlát.

Tulajdonképp halál mázlista vagyok. A lányom és a fiam kb 30 perce főznek online anyukámmal, skype-on keresztül. Megérte a belefeccölt cirka 100 óra a karácsonyi konyha és a hozzá tartozó ételek megvarrásába (filcből, hogy ne foglaljon nagy helyet és össze lehessen hajtani).

Ezalatt a 30 perc alatt regisztráltam a New York City Balett online balettórájára (kizárt,hogy fennmaradjak érte hajnal fél1h-ig, ami nekik d.u. 6h, de azért mégis), kipakoltam a mosogatógépet, megnéztem a kiégethető pufi-festék receptjét a neten és még írni is van időm.

Mióta négyen vagyunk itthon, kicsit olyan, mintha nyaralnék. Ebből is látszik, hogy minden viszonyítás kérdése. Két kamaszfiú és két kisgyerek ellátása után a csak két kisgyerek színtiszta wellness. Még akkor is, ha felváltva visítanak estefele a fáradtságtól.

És végül csak felmondtam egy verset az otthonoktatós csoportba és nagyon jólesett. Rá is jöttem, hogy mennyire hiányzik a munka - értsd: bármilyen munka, csak ne háztartás legyen.

És kb 3 hét múlva vége nálunk a karanténnak, tegnap bejelentette a köztársasági elnök. Szóval már látni a z alagút végét, de mégis van bennem egy halom szorongás - pl. hogy mi van, ha visszajön a vírus? Meg hogy a karantén végétől az iskola végéig az összesen 1 hónap és utána megint jön 3 hónap nyári szünet, úgyhogy kezdődik az egész előlről, mármint a két gyerek egész napos ellátása-szórakoztatása-lelki vígasztalása, ami = én-idő minimalizálása, megspékelve durva meleg napokkal, amikor még a kertbe se lehet majd kimenni. És valahogy Emberemmel sem mennek úgy a dolgok, azon kapom magam, hogy este fél10h és 10h között, amikor végre le tudunk ülni kettesben, nagyon nehezen találok témákat, miről beszélgessünk. Remélem ez normális ilyen körülmények között, amikor inger legfeljebb a délutáni alvásidőben ér, és max az, hogy megnézek egy normális sorozatból kb 20 percet (normális = nő írta, rendezte, játsza felvillantja, hogy mennyi kreativitás lapulhat is egy emberben). 

Vége a skype-nak, megyek. Jó volt itt.