Igazából az van, hogy jódolgomban már nem tudom mit csináljak. Mert a valóságban úgy élünk, mint valami országimázs reklám: sok nevetés és bunyózás a kanapén a gyermekkel, apa jön haza, kutyánk lebegő fülekkel ki a kertkapuhoz, lányom vigyorgó arccal kiabálja "Apa, apuszi!", kirándulunk az erdélyi hegyekben, nézegetjül a medvekakit, megyünk futni, avarszag a levegőben, ilyenek. Még csak azt sem mondom, hogy halálra főzöm magam mostanában (mármint nem magam főzöm, hanem az ebédet). És a bölcsiből is kivettünk egy hét regeneráló szünetet.

Úgyhogy ötöltem egy problémát, amire fel lehet ébredni éjszakánként forgolódva. A "probléma" pedig: hogy megyünk Londonba. Családi esküvőre. A gyermekkel. Repülővel. Két klausztrofóbiás szülő. Ebből az egyik (én) nagyon. Szerencsére ott lesz a családom is, Budapestről.
Kb ilyen élményekre tippelek:
Azután hogy leszállt a klausztrofób terű repülő Londonba, szállunk majd be a metróba és utazunk egy órát a szállásra, ahol vagy várnak, vagy sem, mindenesetre ki kell pengetni 20 fontot mert este 7 után érkezünk. A szállásra, aminek az ára négy személynek négy napra annyi, mint itt két havi fizetés. És bár a gyermekre tud majd vigyázni jóanyám, aki szintén ott lesz, úgyhogy mialatt mi Emberemmel a Rubenseket nézegetjük a National Galleryben, ő viszi majd játszótérre, ilyesmi, de mégsem várhatom el tőle hogy három napon keresztül játszóterezzen Londonban ezért a pénzért. És hát nem is fogom.

Egyszóval lelki szemeim előtt látom már a a családomat és magamat London utcáin: miután habzó szájjal és agyonpánikolt aggyal leszállok a repülőről,  elszenvedjük magunkat a szállásra az ultra fáradt gyerekkel, aki kel majd másnap hajnal 5h-kor (2 óra a különbség itt), másnap nyúzva városnéző sétára indulunk az angolul nem tudó  (tehát mindenképp gardírozásra váró) apámmal és feleségével. Akik majd balhéznak, hogy őket nem ez érdekli, hanem amaz, mialatt gyermekem a háti hordozóból üvöltve kéredzkedik majd a járdára, "sétálsz, sétálsz", mondja majd, és én meg a hajamat tépem, hogy három órát repültünk és szálltunk el sokhavi átlagfizetést azért, hogy mint a csiga közlekedjünk és leakadjunk minden egyes kavicsnál és gilisztánál Londonban, amiért remegve rajongok, és nem voltam már vagy 5 éve. Anyám nyugtatgat majd, Emberem forgatja a szemeit, a tesóm meg befele őrül meg. 

Persze az esküvő tök szuper lesz. Csak odáig kell kibírni. Lehetőleg élvezettel.

Lehet nem a legjobb ötlet volt a bölcsödei beszoktatást a múlt héten kezdeni, pont amikor fellángolt ez az egész menekültügyi-kérdés és a facebook-falamat megtöltötték a lányommal pont megegyező korú halott gyermekek fényképei. De ha nem is voltak halottak, hát édesanyjuk kezében vonaton nyomorgó, vagy épp csak a Keletiben matracon szuszizó kicsi piskótalábú apróságok. És nem kell sok, hogy magunkat is a helyükbe képzeljem.

Én tudom, hogy túl empatikus vagyok, de nekem folyamatosan remeg a gyomrom mióta ez a hajcihő van - hogy nem elég szar nekik, legyen még rosszabb, dögöljenek meg ahol vannak és az ő hibájuk, miért oda születtek, ahova, Szíriába? És tudom hogy nem kell messze menni az ilyenért, mert az itteni piacon is akad bőven szívszorító látvány, pl. amikor meglátok egy kicsi cigánycsecsemőt, elmondhatatlan mocskosan, inkább nem akarom tudni mi az a nagyon furcsa színű lötty a cumisüvegében, ül a földön miközben ülni is alig tud még olyan pici, és üvölt. Oké, ne nézzek oda. Ne nézzem a tévét, a facebookot, Törődjek a magam dolgával, felesleges vállamra venni a világ fájdalmát - mondja Emberem, és a lelkem mélyén tudom, hogy valahol igaza van. 
De akkor is: küldenék babakocsit Budapestre, de azt sem tudom hogy kell e még, azt meg pláne nem, hogy ki viszi el. Legalább ennyi lenne.

Szédelgek már ettől a tehetetlenségtől. 

Menstruáció első, bölcsis beszoktatás negyedik napja. Megfelelő kombináció egy rosszul kivitelezhető öngyilkossághoz. Inkább mondjuk azt: lassú halál. 

Pedig a leválásnál még nem is tartunk: ugyan az első és második nap eljöttem 40 percekre (halleluja, hittem akkor), de azóta öt méternél távolabb nem enged a lányom. 

Úgyhogy testközelből nézhetem, hogyan gyilkolják az idegrendszerem és a bölcsöde berendezését a meg nem nevelt, hisztérikus és pofoncsapni való elkényeztetett 3 éves kislányok, mialatt üvölt a háttérben valami tüctücös gyerekzene és a bölcsödében szoktatás nélkül ott hagyva, szivet tépően sírva zokog egy két éves. Óvónő épp egy se, bár egy használható, de az épp mosogat, a második kövér és alattomos, a harmadik egy odatévedt aerobik tanár, akinek fogalma sincs mit keres ott. Ül és nem csinál semmit. 

Nem tudtam miért éreztem ennyire mocskosan rosszul magam tegnap és ma, de rájöttem: ha ilyen körülmények között kéne ott hagyni a lányom, kiszakadna a szívem. (mert rajtam kívül fene se kíváncsi rá, hogy ő most szomjas e vagy sem, hogy kanál helyett kézzel eszi e a levest, és hogy mit mond az oroszlán).

Úgyhogy eldöntöttem: továbbállunk és nem fogunk ott hagyni szemtelenül magas összegeket azért, hogy senki ne figyeljen rá.

Csak Csabikáért fáj a szívem, aki 3 éves még csak, de értelmes és jól nevelt és az ebédnél megeszi mindig a lányom maradékát. És ma a padon mellémült és rákönyökölt a térdemre, miközben állathangokat utánoztunk. Másik oldalamon a lányom. Idilli volt. És éppen nem üvöltött senki. Legalább öt percig.

Szóval ma akkor elmentünk egy másik bölcsödébe. Ahol nem volt sírós kislány, viszont volt két bölcsisnéni 12 gyerekre, volt délelőtti torta (szülinapra érkeztünk pont), "te isz, te isz, kéjsz, kéjsz" - mondogatta gyermekem, te is kapsz, mondtam, és tényleg kapott. Aztán csúszdázott a kertben egy igazi, totyogókra méretezett csúszdán (ahol nem fél méter a létrák közötti különbség). Később leült a többi gyerek mellé a padra, "a-a, a-a, te isz, te isz", te is kapsz almát kicsim, mondtam, de már nem találtunk a vadalmafa alatt, úgyhogy vadringlót adtam neki, "e-e, e-e" (azaz: elfogyott, elfogyott), mondogatta, és tömte magába jóízűen. Mindeközben négy darab 3 év alatti egyed a babakocsinkat vette célba, fel- és lemásztak, tologatták, a Lara nevű még a csomagtartóban hagyott megkezdett sajtos perecbe is beletört (itt nagy divat a perec, nem az a kemény és sós, mint otthon, hanem szezámos, virslis, csokis, diós, egész puha tésztából). Egyszóval ideális volt mind a légkör, mind a hangulat. Nincs mese, el kell kezdeni beszoktatni. Engem.

Én olyan szépen kigondoltam: mivel kissé belefásultam az itthoni lét mindennapos rutinjaiba, mi lenne, ha bölcsibe adnánk a gyermeket. Nem sok időre, csak egy fél napra, egy kis ideig. Addig én kicsit összeszedném magam, azalatt a napi pár óra alatt járnék futni, megpróbálnám visszaállítani az agyműködésem a régi állapotába (kb 50%), rendet raknék a ruhásszekrényben és kifesteném a hálószobát. Aztán amint ezt meguntam (kb 1-2 hónap), visszamennék dolgozni. 

Én tényleg nagyon szépen kigondoltam, de amikor egy esős, nyomasztó napon (azaz ma) elvittük gyermekünket a bölcsibe, én voltam az, aki rejtett módozatban idegösszeomlást kapott. Nem látta senki más, csak én. Gyermek remekül elvolt, egy cicát hajkurászott, aztán a kezembe kéredzkedett egy ütögetős bölcsistárs elől, aztán megint cicázott, aztán ráült egy Dorá-s székre, de addigra az ütögetős kislány már nagyon sírt, hogy "anyu, anyu", a bölcsisnéni meg egyedül volt nyári időszámítás szerint, és a kislány egyre jobban sírt, és akkor eljöttünk. Egy hónap múlva értesítenek hogy van e hely. Ha hely nem is lesz, de protekció igen. Remélem addigra kiheverem a sírós, anyja után üvöltős idegen kislány látványát. 

Tényleg meg kell érni a bölcsire. Nekem, mint anyának mindenképp.

Délutáni alvásidő: a talkie-walkien hallom amint gyermekem félálomban énekel. Mackó-mackó ugorjál, apuci-anyuci, ilyenek. A múltkor a "szilva" szóba aludt bele. Tudja már mondani, hogy "bugyi" és "melltartó". 19 hónapos és már kész nő. Megzabálom, még akkor is ha szabotálja az alvást.

A múltkor amikor az önmegvalósításról elmélkedtem, kifelejtettem a fizikai részét. Vagyis hogy testileg is visszataláljak - ha nem is feltétlen a régi ruháimba - de megközelítőleg a régi énembe.

Nekem például sosem volt hasam. Sose. Mindig leláttam a bokámig, és sosem okozott problémát ha vákumszerűen szoros pólót kellett felvennem. 

Most meg itt buggyan, ott buggyan, és tudom hogy ez a természetes (akarom mondani harminciksz évesen és császár után), de mindent elkövetek hogy ez ne így legyen. Leginkább futok, de mivel ez szervezés kérdése, elkezdtem egy insanity nevű tornavideót: napi harminc perc brutál edzés, cserébe kimunkált izmos test és kockás has. Praktikus, mert belefér a délutáni alvásba, nem kell Emberemmel egyeztetnem bébiszittelés terén és mellette még az ebédet is megfőzöm. Szuper jól működött, egészen a második napig, amikor a 17.percnél puff, egy rossz mozdulat, és azóta lepereg az életem minden egyes mozdulatnál, úgy fáj a derekam. Úgyhogy most robot üzemmódban működöm. 

Még gondolkodom, mi ebből a tanulság:

1. nem kell a kockás hasizom

2. ezután mindig normálisan be fogok melegíteni

3. ha elmúlik ez a húzódásos fájdalom, olyan rendet vágok a lakásban, hogy ihaj! 

(a helyes válasz aláhúzandó)

ugorj ki

Ez zsinórban már a második hét, hogy a fiúk - Emberem fiai - nincsenek velünk. Idilli mód telnek a reggelek, az esték és a hétvégék (kivéve amikor a menekült-ügyön vitatkozunk és üvöltözünk). A háztartási teendők is a felükre zsugorodtak. Főzhetek ebédre zöldséget és sajtot, a megszokott hús-krumpli kombó helyett. A gyermek délutáni alvása alatt írhatok blogot és gondolkodhatok az élet értelmén. Esténként nyugodtan mélyedhetek úgy a könyvbe, hogy nem labdázik a fejem felett két kiskamasz. Vagy tollasozhatok Emberemmel a kertben, miután letettük a kislányunkat aludni.

És közben azon gondolkodom, mélységes lelkiismeret-furdalások közepette, hogy milyen jó ez így. Rég voltunk ilyen sokat hármasban. És milyen lenne ha... De tovább már nem mondom, mert különben leköpném magam a tükörben. Hiszen én vállaltam, ezt vállaltam, így: két plusz gyereket egy szuperapával. És szeptembertől a kissebbik fiú is felsős lesz, ergo nem kap ebédet az iskolában, jön haza tanítás után - tehát a főzési üzemmódot maximumra kell kapcsolni. Két hét alatt talán egy szünnap ha lesz, amikor az anyjuk intézi az étkeztetésüket. Két növekvésben lévő fiúgyermeket pedig nem könnyű etetni, kivéve ha nem menzatulajdonos az ember. 

Úgyhogy már előre rettegek ettől a  konyhásnéni léttől, hogy ez mozgassa majd a napjaimat (kicsi lányom mellett persze): félek hogy idővel befőzöm saját magam, és azt is elfelejtem majd, hogy ki voltam, mit akartam valaha. Mert az ember a saját gyerekéért még csak feláldozza önmagát, de őszintén és kegyetlenül szólva, a mások gyerekeiért nem szívesen. 

Úgyhogy most itt ülök a pamlagon, győzöm meg magam oda-vissza, mert azért a munkalehetőségek tárháza nem korlátlan ebben a térségben. És egy rossz munkánál még a háztrartásbeliség is ezerszer jobb. De közben meg nem szeretnék lefolyni a lefolyón, örökre.