Jó dolog a bölcsi, szuper hogy az embernek akad napi három órája, amikor végre magára koncentrálhat. Vagyis izé... a gyermeke nélkül mehet bevásárolni és pakolhatja el a tisztaruha-hegyeket otthon. Hullafáradtan.

Továbbá arra sem figyelmeztettek előre, hogy lesznek a bölcsinek mellékhatásai, nem feltétlen az egészségre nézve (bár az, hogy elkap mindenfélét a gyermek és heti egyszer hány a köhögőrohamtól éjszaka, az szerintem teljesen normális, had' szokjon az immunrendszere). De azért az eléggé megvisel, hogy a nap 24 órájában kb 67.321-szer hallom azt, hogy anya, anyaaaaa, mert annyira szeparációsan szorong, és ebből 213-szor éjszaka. Úgyhogy tegnap egy óra volt este, míg elaltattam, később az éjszaka csendjében másfél órámba telt, míg alváskompatibilissá tettem a lehányt hálózsákját a sötétben és visszaaltattam (nehogy még jobban kiverjem az álmot a szeméből a villanykapcsolással, ráér reggel kimosni). A hányás után ugyan még 3x ébresztett hogy anya, anya, persze errre az apja is ébredt. ekkorra már mély egyetértésben káromkodtunk az összeomlás szélén a sötétben. Ezen túl egyszer ébredtem a saját köhögőrohamomra, egyszer mert az apja fújta az orrát, még egyszer reggel 6h-kor, mikor kikapcsolta a csörgőórát hogy ne csörögjön reggel 7h-kor, ami kb mindegy volt, mert fél óra múlva a fiúszoba irányából jöttek a hangok, mint amikor a kukásautó tolat, de aztán rájöttem hogy nem, a kukásautó nem az álmomban van, hanem a telefonjuk ébreszt bazihangosan, és akkor kicsit elszomorodtam. Még egy félórára visszaaludtam, aztán a fiúgyermekek valami eszméletlen hangosan csörgették a müzliszacskót és akkor feladtam.

Úgyhogy szét is bomlott az idill, miszerint én a bölcsisidő arany 3 órája alatt majd futok és a lábkörmöm festem - mikor a nap minden percében az életemért küzdök.
És én még azt gondoltam, hogy a gyereknevelés egyre könnyebb és könnyebb.

Megjártuk Londont. Kb annyi volt, mint egy pislogás: szállt fel a repülő Bukarestből London fele, a következő pillanatban pedig le is szállt, Londonból Bukarestbe. A kettő között a különbség, hogy míg odafele energiám teljében, visszafele az összeomlás szélén álltam. Alvásban nem volt erős ez a három nap, az biztos. 

Mindenesetre öregszem. Vagy London nem ugyanaz, mint volt. Túl sok az ember, túl sok a zaj, túl sok a csillogás, túl sok a bolt, túl sok a felületesség, már az abból adodó felületesség, hogy idő híján mindenen átszaladtunk. Hónapok óta nézegettem lelki szemeimmel, milyen lesz, amikor ott állunk majd a National Galleryben a Rubens-ek előtt Emberemmel kéz a kézben és eufóriában leledzünk. De mire odakerültünk, semmi más nem érdekelt minket, mint hogy leülhessünk. És tök mindegy volt, hogy Rubens vagy korareneszánsz. 

Viszont remek volt az esküvő, hogy együtt volt a család, meg hogy tudtunk kettesben is csavarogni. És hogy túléltem a klausztrofóbikus repülőutat meg a gyerekem utazással kapcsolatos hisztérikus összeomlásait. Milyen ciki, amikor egy gyerek nyilvános helyen fetreng a földön és ordít hozzá, gondoltam eddig, micsoda csőd szülők. Nahát, welcome to the Club, mondhatják most ők.

Egyszóval klassz hely London, de lehet várnék még 18 évet, hogy élvezhessem is.

Hajnalban félálomban ezen a szingli problémán rágódtam. Olyan mélyen beültette magát a sejtjeimbe, hogy már egy éve anya voltam, még mindig ezzel álmodtam. Faszkalap, kapcsolatképtelen pasik dobnak és állok ott egyedül a nagy semmiben. Mára már elmúltak ezek a múlt-idéző álmok, de ezek után egyáltalán nem döbbentem le, amikor Emberem 5 évvel a válása után a volt felesége nevén nevezett.

Én nem tudom mit csinálok, ha nem jön Ő, vagyis pontosabban nem jövök én ide. És még csak 35 voltam! Milyen fiatal! Már ahhoz képest, hogy bizonyos barátnőim a 39-et tapossák és még mindig sehol gyermekeik apja. Legalább öt ilyen barátnőismerőst fel tudok sorolni, ha nem tizet. Jó, ebből a fele színésznő, azok nem számítanak, mert sosem lehet tudni (lehet ők nem akarnak gyereket). De a volt egyetemi csoporttársaim, akikkel együtt jártuk meg az alapvizsgák és szigorlatok kénköves poklát, azok igen. Akikkel huszonévesen az egyetemi bulik fergetegében nem gondoltuk, hogy az ismerkedés valaha is külön projekt lesz, akikkel nem volt kérdés, hogy harmincévesen együtt sétáltatjuk majd a gyerekeinket. 

És most végignézek rajtuk és nem szeretnék a bőrükben lenni. Mert oké, valahogy a pártában maradottak egyike sem egy szexbomba (velem ellentétben, hahaha), de a belső értékeik viszont messze kimagaslanak az átlagból. És ha még távolabb belegondolok, az sem teljesen normális, hogy valaki egy kétgyerekes nős pasival húzza az idejét ennyi idősen, a másik meg a 10 órás napi műszakja után zoknis-szandálos IT-sekkel ismerkedjen a neten.

Spec. nem tudom mit kéne csinálniuk. Nem tudom hol a hiba, ki és hol rontotta el. 

Csak azt tudom, hogy szeretném majd együtt sétáltatni még a gyerekeinket, és ugrálva örülni annak, hogy mégsem lesznek vénlányok. Mert ha valaki, akkor én aztán tudom milyen belegondolni, hogy az embernek esetleg sose lesz gyereke. 

Az elmúlt hónapok alatt kemény erőfeszítést tettem, hogy begyűjtsem és elolvassam az összes modern és menő kortárs magyar szépirodalmi regényt. Úgyhogy vér-verejtékkel megszereztem a Máglyát Dragomán Györgytől (A Fehér király után, ami klasszisokkal eredetibb és 10ből 8, ez csak 10ből 3 pont), Péterfy Gergely Kitömött barbárját (érdekltelenségbe fulladt, úgyhogy a 70. oldal után visszavittem a könyvtárba). Megvolt Tar Sándor A mi utcánk (ez mondjunk nem trendi, viszont zseniális, ahogy a mélyére megy annak a mindennapi alkoholizmusnak, ami velünk is szembe jön úton útfélen), valamint elolvastam György Péter tanulmányköteteit (Apám helyett és Képzelt Erdély, 10ből 10 pont mindkettő).

És mindeközben nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb hatással egy elsőkönyves angoltanár szingliregénye lesz majd, Berki Judit Ülök a pamlagon*-ja. Igazából én írtam ezt a könyvet, csak álnéven - csodálkozom rá délutánonként alvásidőben, mikor olvasom. Ugyanazok a helyek, ugyanazok a piák, ugyanazok a kínos párkapcsolat-próbálkozások 30 felett, ugyanazok a vad szerelmi bánatok, ugyanaz a kilátástalanság, magány és elveszettség, csak én nem a pamlagon vészeltem ezt végig, hanem a félszuterén lakásom parkettjén, hátamat a fűtőtestnek döntve hideg téli estéken, a második világháborút tanulmányozva, csak hogy érezzem, éltek emberek, akinek még nálam is sokkal szarabb volt. 

Beszív újra a történet, az érzések, az a nem kevés - utólag visszanézve - nyomorúságos év. Úgyhogy most a könyvből felnézve hitetlenkedve csodálkozom magam körül a házra, hallgatom a walkie-talkien ahogy kicsi lányom szuszizik és várom hogy hazaérjen munkából az Emberem.

Úristen, megcsináltam.

*nem pont ez a címe, csak miután ajánlom majd a környezetemben, nem szeretném hogy ez a blog legyen az első amit megtalálnak

Igazából az van, hogy jódolgomban már nem tudom mit csináljak. Mert a valóságban úgy élünk, mint valami országimázs reklám: sok nevetés és bunyózás a kanapén a gyermekkel, apa jön haza, kutyánk lebegő fülekkel ki a kertkapuhoz, lányom vigyorgó arccal kiabálja "Apa, apuszi!", kirándulunk az erdélyi hegyekben, nézegetjül a medvekakit, megyünk futni, avarszag a levegőben, ilyenek. Még csak azt sem mondom, hogy halálra főzöm magam mostanában (mármint nem magam főzöm, hanem az ebédet). És a bölcsiből is kivettünk egy hét regeneráló szünetet.

Úgyhogy ötöltem egy problémát, amire fel lehet ébredni éjszakánként forgolódva. A "probléma" pedig: hogy megyünk Londonba. Családi esküvőre. A gyermekkel. Repülővel. Két klausztrofóbiás szülő. Ebből az egyik (én) nagyon. Szerencsére ott lesz a családom is, Budapestről.
Kb ilyen élményekre tippelek:
Azután hogy leszállt a klausztrofób terű repülő Londonba, szállunk majd be a metróba és utazunk egy órát a szállásra, ahol vagy várnak, vagy sem, mindenesetre ki kell pengetni 20 fontot mert este 7 után érkezünk. A szállásra, aminek az ára négy személynek négy napra annyi, mint itt két havi fizetés. És bár a gyermekre tud majd vigyázni jóanyám, aki szintén ott lesz, úgyhogy mialatt mi Emberemmel a Rubenseket nézegetjük a National Galleryben, ő viszi majd játszótérre, ilyesmi, de mégsem várhatom el tőle hogy három napon keresztül játszóterezzen Londonban ezért a pénzért. És hát nem is fogom.

Egyszóval lelki szemeim előtt látom már a a családomat és magamat London utcáin: miután habzó szájjal és agyonpánikolt aggyal leszállok a repülőről,  elszenvedjük magunkat a szállásra az ultra fáradt gyerekkel, aki kel majd másnap hajnal 5h-kor (2 óra a különbség itt), másnap nyúzva városnéző sétára indulunk az angolul nem tudó  (tehát mindenképp gardírozásra váró) apámmal és feleségével. Akik majd balhéznak, hogy őket nem ez érdekli, hanem amaz, mialatt gyermekem a háti hordozóból üvöltve kéredzkedik majd a járdára, "sétálsz, sétálsz", mondja majd, és én meg a hajamat tépem, hogy három órát repültünk és szálltunk el sokhavi átlagfizetést azért, hogy mint a csiga közlekedjünk és leakadjunk minden egyes kavicsnál és gilisztánál Londonban, amiért remegve rajongok, és nem voltam már vagy 5 éve. Anyám nyugtatgat majd, Emberem forgatja a szemeit, a tesóm meg befele őrül meg. 

Persze az esküvő tök szuper lesz. Csak odáig kell kibírni. Lehetőleg élvezettel.

Lehet nem a legjobb ötlet volt a bölcsödei beszoktatást a múlt héten kezdeni, pont amikor fellángolt ez az egész menekültügyi-kérdés és a facebook-falamat megtöltötték a lányommal pont megegyező korú halott gyermekek fényképei. De ha nem is voltak halottak, hát édesanyjuk kezében vonaton nyomorgó, vagy épp csak a Keletiben matracon szuszizó kicsi piskótalábú apróságok. És nem kell sok, hogy magunkat is a helyükbe képzeljem.

Én tudom, hogy túl empatikus vagyok, de nekem folyamatosan remeg a gyomrom mióta ez a hajcihő van - hogy nem elég szar nekik, legyen még rosszabb, dögöljenek meg ahol vannak és az ő hibájuk, miért oda születtek, ahova, Szíriába? És tudom hogy nem kell messze menni az ilyenért, mert az itteni piacon is akad bőven szívszorító látvány, pl. amikor meglátok egy kicsi cigánycsecsemőt, elmondhatatlan mocskosan, inkább nem akarom tudni mi az a nagyon furcsa színű lötty a cumisüvegében, ül a földön miközben ülni is alig tud még olyan pici, és üvölt. Oké, ne nézzek oda. Ne nézzem a tévét, a facebookot, Törődjek a magam dolgával, felesleges vállamra venni a világ fájdalmát - mondja Emberem, és a lelkem mélyén tudom, hogy valahol igaza van. 
De akkor is: küldenék babakocsit Budapestre, de azt sem tudom hogy kell e még, azt meg pláne nem, hogy ki viszi el. Legalább ennyi lenne.

Szédelgek már ettől a tehetetlenségtől. 

Menstruáció első, bölcsis beszoktatás negyedik napja. Megfelelő kombináció egy rosszul kivitelezhető öngyilkossághoz. Inkább mondjuk azt: lassú halál. 

Pedig a leválásnál még nem is tartunk: ugyan az első és második nap eljöttem 40 percekre (halleluja, hittem akkor), de azóta öt méternél távolabb nem enged a lányom. 

Úgyhogy testközelből nézhetem, hogyan gyilkolják az idegrendszerem és a bölcsöde berendezését a meg nem nevelt, hisztérikus és pofoncsapni való elkényeztetett 3 éves kislányok, mialatt üvölt a háttérben valami tüctücös gyerekzene és a bölcsödében szoktatás nélkül ott hagyva, szivet tépően sírva zokog egy két éves. Óvónő épp egy se, bár egy használható, de az épp mosogat, a második kövér és alattomos, a harmadik egy odatévedt aerobik tanár, akinek fogalma sincs mit keres ott. Ül és nem csinál semmit. 

Nem tudtam miért éreztem ennyire mocskosan rosszul magam tegnap és ma, de rájöttem: ha ilyen körülmények között kéne ott hagyni a lányom, kiszakadna a szívem. (mert rajtam kívül fene se kíváncsi rá, hogy ő most szomjas e vagy sem, hogy kanál helyett kézzel eszi e a levest, és hogy mit mond az oroszlán).

Úgyhogy eldöntöttem: továbbállunk és nem fogunk ott hagyni szemtelenül magas összegeket azért, hogy senki ne figyeljen rá.

Csak Csabikáért fáj a szívem, aki 3 éves még csak, de értelmes és jól nevelt és az ebédnél megeszi mindig a lányom maradékát. És ma a padon mellémült és rákönyökölt a térdemre, miközben állathangokat utánoztunk. Másik oldalamon a lányom. Idilli volt. És éppen nem üvöltött senki. Legalább öt percig.