Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint sínen van az életem: mikor május közepén kiderült, hogy babát várok, nagyon elégedett lettem. Szinte eufórikus, ami azért - valljuk be, ilyen életmód mellett - nem túl sűrűn esik meg. Afféle állandó, kiegyenlített boldogság, az igen, azért nem kell a szomszédba menni.

Egyszóval eufórikus voltam és elégedett. Eufórikus, hogy hurrá, most megint fel vagyok mentve legalább két évre önmegvalósításból, elfeledhetem azt a kényszert, hogy valamit muszáj letenni a társadalom asztalára. Elégedett, mert pont így terveztem: decemberi/januári szüléssel, hogy akkor pont lejár a gyes, kezdődhet az újabb három év. És hogy a már meglévő gyerekruhák stimmeljenek az időjáráshoz. Mondjuk még egy kislány, mellé még kevesebb cuccot kell beszerezni (bár valami fiú félét mutattak a megérzéseim). És milyen jó, hogy a drágább matracot vettük az IKEA kiságyba, így még jobban megtérül. Csupa ilyen szempont lebegett a szemem előtt, mert nálam kevés anyagiasabb ember van a világon. Jó, persze olyanok is eszembe jutottak, hogy uff, megint a rosszullétek, meg a bálna-létek, meg jujj a szülés, de ezek csak elenyészve. Az már annál többször, hogy lesz egy kistesó, a lányom kistestvére, nem fél, nem mostoha, hanem egész, igazi. És bár engem laposra vert a bátyám kb 7 éves koromtól 15 éves koromig heti sűrűséggel, de nem tudtam volna elképzelni az életem nélküle.

Aztán kicsit ciki volt, hogy folyton el kell rejtenem a hasam, ami már pár hét után bazi nagyra nőtt. Utáltam ezt a titkolózást, de hát muszáj volt. Csak a body art tanáromnak mondtam el, aki bátorítóan bólogatott, amíg jólesik, csináljam.

Az első gyerekemmel kb. végig aggódtam. Minden egyes orvoslátogatás síróroham előzte meg. De megérte. "Ott a szívhang" - mutatta anno a román orvosnő tört magyarsággal az ultrahang felvételen, amin nem láttam semmit, csak egy kicsi dobogó pontot. Semmi mással össze nem egyeztethető érzés volt.

De most nem volt dobogó pont. Nem lett se januári szülés, se kisfiú - csak egy életképtelen sejthalmaz. 

Volt egy rossz hetem, de túléltem, van már egy lányom, lesz még egy, tudom, fiú vagy lány, mindegy.

De közben meg magam szídom: f@szomat a body artba, meg a pohár borokba, meg a lusta vitamin-szedésbe,  de leginkább a túlzott elégedettségembe. Mert igazán megtanulhattam volna az életben, hogy nekem, NEKEM, semmit nem adnak ingyen. Hátra dőlni tilos. Mostantól legyen ez a mottóm.

Én nagyon ritkán szoktam imádkozni - ami ahhoz képest, hogy nem hiszek Istenben, jó arány. (Az is jó arány, hogy nem hiszek Istenben és mégis nagy I-vel írom). Általában beválik (az ima), azért is teszem ritkán. Hogyha igazán fontos lesz, működjön amikor kell. Egyszer így kaptam meg egy szerepet még fiatal kórista koromban, ami miatt aztán megkaptam egy nagyobb másikat, és ami miatt aztán egy harmadikat már Pesten később és szerelmes lettem és volt 4 hiperszar évem, de előtte jó sok jó. Aztán amikor terhes voltam a lányommal és lettek némi aggodalomra okok, akkor is tettem ami a csövön kifér. Meg amikor a nagybátyám rákos lett, áttétes. Én hülye azt hittem, hogy meggyógyíthatom. Halála után nem győztem járni a pszichológushoz, miután egyszer majdnem leájultam egy buszról pszichésen. Életem legrosszabb döntése volt akkor az ima. Tudni kell elengedni.

Oké, volt egy-két könnyelmű kilengésem amikor a sikeres terhesség után megszületett gyermek még picike volt és éjszaka felébredt, én meg szoptatás közben mondogattam a mantrát, add édes Istenem hogy visszaaludjon, stbstb. Tudom, ez nem volt fair. Nem is mindig működött. 

De azért most már tudom is, hogy mikor van itt az ideje. Mert vannak bizonyos esetek, amikor nagyon szeretném, hogy "add Istenem hogy így legyen meg úgy", de belül érzem, hogy hosszú távon nem biztosan az a megoldás. Inkább legyen, ahogy lenni kell. Ilyen esetekben kihagyom Istent a dologból - amit nem tesz meg ő, elvégez majd a Sors. 

Úristen milyen vallás ez.

Dérlepte rózsák egy kismacska bajsza

Vagy 20 éve megjelent és azóta tucadszor szembejött velem különböző könyvespolcokon. És bár ránézésre láttam, hogy ez nem afféle ezoterikus nyavalya, sem valami amerikai típusú self-help book, de férfiasan bevallom: nekem csak most akadt a kezembe a Flow Csíkszentmihályi Mihálytól. Tudom, le vagyok maradva, de egész egyszerűen eddig nem volt rá szükségem. Vagyis egész addig, hogy meg nem fogant első gyermekem.

Addig a magam ura voltam és megvoltak az eszközeim, hogyan érjek el flow élményeket a mindennapjaimban, vagy legalábbis pár szegényesebb flash-t. Duplakör a Margit-szigeten, átbiciklizni a városon természetesen kedvenc zenéket hallgatva, színház meg filmek, csinálni és nézni, társadalmi életet élni, értékes emberekkel találkozni és legfőképp szabadnak lenni (már amikor sikerült és nem bőgve azon gondolkodtam a kanapémon fetrengve, hogy melyik kezemen vágjam fel az ereimet).

Nos, miután megvan az ember gyereke, elég egyértelmű lesz a képlet: a szabadság helyét átveszi az aggodalom. Hogy egészséges lesz e a gyerek, ha már megszületett és egészséges, hogyan ne öljem meg az első pár napban; aztán hogy ne egyen a féltestvérei által véletlenül elhullatott legó figurákat, amik a torkán akadhatnak, ésatöbbi ésatöbbi. És hiába mentődik fel az ember egy-egy fél órára, később többre is, ha ezalatt másra sem tud gondolni, mint a gyerekére.

Szerencsére ez már a múltté. Lányom másfél éves korától remekül kommunikál, és miután először sikerült otthagynom a bölcsiben bömbölés nélkül, abszolút élvezhetővé vált az életem. Ezt csak megtetézte a tény, hogy 2 éves és 1 hónapos korában elkezdte átaludni az éjszakákat, valamint hogy 2 éves és 4 hónapos korában végre sikerült leszoktatni az anyatejről. Azóta Kánaán. Jöhet a flow!

Úgyhogy én most újratanulom magam, és bár rohadtul nem lenne már kedvem átbiciklizni Budapesten, sem éjszakákba nyúlóan üldögélni valami vendéglátóipari egységben félidegen emberekkel - de remekül gyakorolhatom például reggel, bölcsiből jövet. Amikor nem gondolok se arra, hogy mi legyen az ebéd; se arra, hogy muszáj elmennem futni; hogy csak 3 órám van saját magamra, ebből mínusz a főzés és a bevásárlás - hanem arra gondolok pár pillanatig, hogy most szabad vagyok, és azt csinálok amit akarok. És jobb esetben itthon maradok, hagyom a dagadt ruhát másra és visszatérek ősi kedvenc elfoglaltságomhoz: My favourite things feldolgozásokat keresgélek a youtube-on és elképzelem amint el is éneklem őket.

Gyere szállj be a piros autómba és előre

Visszanézve felnőttkoromra, az egyetem elvégzése óta gyakorlatilag folyamatosan pótcselekvésekben éltem, éltettem a lelkem. Színház - elsősorban. Aztán mozi, zenehallgatás, kocsmázás, vásárlások, rengeteg séta át a városon, biciklizgetések, a piacra meg vissza, pasizás, napozás a kertben. Olvasás dögivel. Folyamatos inger alatt voltam, muszáj volt folyton menni, csinálni, eltölteni az időt.

És most, amikor már nem vagyok a magam ura (szerencsére), kénytelen vagyok megélni a pillanatokat. Most már nem azért élek, hogy majd, majd egyszer találkozom életem párjával és lesz gyerekünk - mert most már van. Nem azért élek, hogy híres színésznő legyek - mert nem lettem. Szóval meg kellett tanulnom megállni. 

Nem csoda hát, hogy mindenféle gondolataim támadnak az élet értelmét illetően. Mert nem tudom lefoglalni őket azzal a rengeteg ingerrel, mint régen. Pl. hogy nincs színház. Mégis hasznosnak kéne éreznem magam. Nemcsak a gyerekem, a társadalom számára is. De kell e? Ha kell, milyen módon? Tényleg olyan fontosak azok a visszajelzések, hogy én is vagyok valaki? Vagy elég ha én sejtem? Meg aztán: minek, ha úgyis meghalunk?

Szóval azt vettem észre, hogy így, negyven felé, kezdek átalakulni legbelül. 

És nem tudom, hogy ez jó e. Mindenesetre szükségszerű.*

(*Mindeközben azért én vagyok a világ legboldogabb (szürke) verebe.)

De nem csináltak mézet

"A tököm televan ezzel az erdélyi színjátszással" - így mentem tegnap interjút készíteni, és hát érződött is a hatása. Ráfagyott a mosoly az arcomra beszélgetés közben, úgyhogy a végén a legutolsó, amit megkérdeztem volna a színházigazgató-rendezőtől, hogy "helló, nincs véletlen szerep nekem itt ebben a színházban?". Hibáktól hemzsegett az előadása, de olyan magabiztosan mesélt az arc, hogy elment a kedvem a problémafelvetéstől. És attól is, hogy itt volna e értelme bárminek. Pl. nem otthon lenni esténként a lányomat fektetni, hanem próbálni valami elcseszett, tézisektől hemzsegő előadást. Nem mintha lenne esélyem.

És ha itt nincs, sehol sincs. Vagy csinálok magamnak, vagy kezdek valami egyéb hasznosat az életemmel. Mert tök jó paradicsompalántákat ültetgetni (tényleg), meg a muskátlikat helyezgetni egyik ablakból a másikba, meg végtelen számú zoknikat mosni öt főre (most hazudtam), de kicsit hiányzik a tartalom. És most szerintem minden kisgyerekes anya tudja, mire gondolok.

Pl. szuperjó lenne cigány gyerekeknek esélyt adni, hogy lehessen belőlük valami. El szoktam velük beszélgetni a főtéren, hogy mielőtt tarhálnak pénzt (kenyérre, forró csokira, egy menetre a kisvasúton), tudjam mi az ábra. És az ábra mindig ugyanaz: bazira nem igazságos az élet.

(Még mindig ilyen nyekergő, világvége állapotban vagyok, és azt hiszem ez így is marad, míg nem lépek valamit.)

Akkor darazsak voltak, rég nem tudom, mi volt

Én nem tudom mi van velem, de valahogy olyan apokaliptikus hangulatban telnek napjaim. Miközben a mindennapi életem szó szerint egy leányálom. Egy ideális szerelmi háromszögben élek (Emberem, a gyermek és én). Legnagyobb gondom, hogy kiültessem e már a paradicsompalántáimat, meg hogy a lányomat 2 évesen és 4 hónaposan végre sikerült leállítanom a szopizásról  és ez most jó e (elszakadt a bilincs, de egyben valami láthatatlan aranyfonál is vele együtt). Hogy mikor menjünk legközelebb Pestre, és hogy összehozzam e azt a színházi projektet, amin hetek óta gondolkodom, vagy ne. Kéne egy kicsit csellózni. Meg egy új cipő.

A minap elgondolkodtam az autóban utazva: előkerült egy régi Kispál lemez, talán az egyetlen, amit valaha - divatból - hallgattam. És miközben szólt, eszembe jutott a nagybátyám, ahogy két ujjával ütötte a taktust az Ágy, asztal, tévére a kormánykeréken, miközben utaztunk Veszprém és Almádi között; én 16-17 éves voltam és totál összezavarodott az élettől; a nagybátyám halkan dúdolta a szöveget - sosem volt egy harsány ember. Aztán amikor meghalt, a temetésén a legjobb barátja állt dísz-őrfalat a koporsója mellett, az arcán lassan csurgott le a könny; azóta az a barátja is meghalt, ugyanúgy rák - vajon az ő temetésén ki állt dísz-őrfalat? és vajon fog e erre emlékezni valaki 100, 1000 év múlva? Hogy én valaha utaztam egy autóban, szólt az Előre, Illéri, és azokra gondoltam, akik már nem gondolhatnak rám?

És mindezek mellett még gondom az is, hogy - egy nemrég olvasott cikk alapján kiderült - a medúzák annyira elszaporodtak a tengerekben, hogy lassan teljesen ellepik. Meg hogy a kultúrát nem az, hogy metszőollóval nyírják Magyarországon, hanem gyökerestül tépik ki. És hogy megint hány menekült fulladt a tengerbe. 

Úgyhogy érthető, hogy valahol mélyen mérthető a hangulatom: én azt gondoltam, a gyermek végképp értelmet ad az ember életének. De amikor lelki szemeim előtt azt látom, hogy lányom dédunokái megérik a világvégét, amikoris a medúzák majd átveszik a hatalmat a vizek felett, a Föld pedig elsivatagosodik, és nemcsak hogy színházi, filmes és irodalmi folyóiratok nem lesznek már, de színház, film és irodalom sem - akkor komolyan elgondolkodom, hogy kellett e ez nekem. 

Így kiszúrni az ükunokáimmal. *

*és hát ennek fügvényében tényleg ki nem szarja le, hogy Röhrig Géza magától ment e a tüntetésre, vagy odakeveredett.

Bocsánat, én még mindig a Röhrig Gézánál tartok, de oh gád, az ő alakja olyan szépen szemlélteti végtelenül sekélyes kis világunkat. Annyira, hogy miatta (de leginkább magam miatt) még a vasárnap délelőttömet is elrontottam, olyan vad vitába keveredtem a facebookon egy felkapott (tehát könnyen manipuláló) médiaceleb ismerősöm bejegyzése alatt.

Mely úgy szólt, miszerint Röhrig Géza saját bevallása szerint - vagy legalábbis ahogy a keresztény.mandiner.hu tudósította - nem önszántából ment el a Kossuth téri kockás inges tüntetésre, hanem pár szelfiző berángatta a tömegbe. Tehát vagy a kereszténymandinernek hazudik, és akkor azért vade satane, vagy ehh, uhh, áhh, jaj de kiábrándító, nem ezt hittem róla, jobbnak gondoltam, ó, de kár hogy Röhrig Géza is befeküdt, benyal a kétharmadnak, kész, vége, leírtuk - jöttek rá a mejegyzések.

Nem kéne mögé nézni a dolgoknak, mielőtt ítélkezünk? - kérdeztem az elején, mikor még a rántotta felverésénél tartottunk a reggelinél, de aztán amikor két órával - és jópár letorkollós kommenttel -később már egy közeli falu kocsmájában üldögéltünk a hosszú biciklizéstől lihegve, békés nyugodt családi körben ittuk a fröccsöt, és még mindig azon görcsöltem, hogy mialatt nincs a telefonom wifin, vajon hogyan cincálnak szét nyitott gondolkodású ismerőseim a virtuális térben arra a mondatomra, hogy talán nem kéne a Röhrig Gézát felosztani jobbra és balra, hagyjuk őt meg inkább középen - akkor vettem egy nagy levegőt és elengedtem.

Elengedtem az összes kisstílű, unatkozó, frusztrált ismerősöm hátam mögötti akcióit. Kezdve onnan, amikor általános alsóban hirtelen elkezdtem nem számítani, mert szemüveges lettem. Egészen odáig, hogy összeesküvés-elméletet szőttek a hátam mögött abban a sekélyes társulatban, harmincas éveim elején, és aztán most, amikor kisgyerekes anyaként átnéznek a köszönésemen, mert én úgyis csak egy beképzelt pesti picsa vagyok ebben a székely kisvárosban. 

Nem érdekel többet a facebook, harcos ismerőseim, hogy mit gondolnak rólam. Vagyok, aki vagyok. És nem az fog meghatározni, hogy mennyire népszerű. Hanem hogy van egy Emberem, aki a szülés után két évvel is nagy pocakomat még ebéd után is szépnek találja; hogy van egy lányom, aki egy álom; hogy vannak barátaim, akik szeretnek (bár egyre kevesebben, nem érnek rá) és van, akiket szeretek. És lesz, ahogy lesz - valahogy mindig. Ez számít. Hát hülye vagyok én?