Amikor a gyermek még kicsi volt (értsd: 0 és 12 hónapos kora között) és az ismerősei körében valaki bejelentette hogy gyermeket vár, valamiféle káröröm féle vett rajtam erőt. Nem mondtam ki, de az első dolog amire gondoltam, hogy "jajj, szegény". 

Emlékszem, valaki beugrott hozzánk látogatóba, egy kisgyerekes családapa, megállt az épp alvó gyermekem fölött (akkor volt kb 2 hónapos, szóval a legdurvább hasfájós időszak közepén) és sóhajtozni kezdett, mennyire vágyna már egy újabb gyerekre, az övé már óvodás. Én konkrétan abban a pillanatban azt gondoltam, ez nem normális. Ki az a hülye, aki még egy gyereket akar??? Nem elég az egy fölött érzett fizikai szenvedés, a zombi létforma, hogy az egész nap gyakorlatilag egy folyamatos altatás, éjszaka meg 3 órán át kell vele szambázni a szobában, hogy ne üvöltse fel a ház többi lakóját? Hogy folyamatosan rettegek, aggódom, jól csinálom e, ne legyen túl melege, meg ne fázzon, és jajj, az a rettenetes bölcsőhalál?

Persze az egy gyermekes anyák még nem sejtik, mint ahogy én sem sejtettem, hogy ez nem tart majd örökké. És lőn! Most, két éves és két hónapos korára végre átaludja az éjszakákat! És nemcsak hetente egyszer! Hippiáré!

Úgyhogy mostanában, ha megtudom valakiről, hogy a második gyermekét várja, az első érzésem a mérhetetlen irigység. És ha megállok egy alvó csecsemő fölött, sóhajtozni kezdek.
Úgy látszik ez egy ilyen körforgás.