Mérhetetlen nagy az Isten állatkertje a szakirodalom a tökéletes szülő tökéletes gyerekének neveléséről. Az én gyerekem ugyan tökéletes természetesen, mégsem bír elaludni hajnal 1h előtt. De én vagyok a hibás. Azért mert sírni hagyom. Azt mondják a szakemberek, hogy ezzel a módszerrel tuti depressziós és drogos lesz nagykorára, és soha nem hív fel majd a szülinapomon. Tehát nem hagyom sírni. Járkálok vele 5 órán keresztül és bereked a hangom a sok énekléstől. De a másik tábor szerint állítólag így is drogos lesz és depressziós, ráadásul prostitúcióból fog megélni (de legalább felhív majd a szülinapomon és lesz némi zenei érzéke).

Azon is meg voltam győződve, hogy van tejem, a babám boldog, mert alig sír, nagyokat alszik, sokat nevet. De tegnap a gyerekorvosnő rávilágított, hogy ez a gyerek éhezik és rettenetesen alultáplált, adjak neki pótlást, szerezzek be egy mérleget és mérjem napi 10szer, stresszeljem magam halálra, mert 400 gramm hízás és 2 cm növés 3 hét alatt az smafu. És én, miközben a folyton csordogáló tejemet próbálom felitatni, nézegetem a babám egyre szaporodó hurkáit meg a tokáját és alapvetően kicsattanok a boldogságtól, azon gondolkodom, hogy a gyerekorvost a rókaprém bundájába fojtsam e bele, vagy egy vödör tápszerbe. Asszem ez utóbbi.

A könyvégetésen még gondolkodom, az nem fér bele az imidzsembe. Hja, nem egyszerű a frissen szült nő élete. 

Áldom annak a nevét, aki a hordozókendőt feltalálta, és a sógornőmét is, aki megdobott eggyel kölcsönbe'. Az eredmény: kevesebb könnycsepp babarészről, több megmaradt idegsejt szülőrészről. Valamint áldom az időjárást is, és szinte biztos vagyok benne hogy van Isten, aki ezt az ideit nyújtotta: ezen a télen elmaradt a tél, ami azt jelenti hogy lehet hosszasan sétálni a parkban, valamint kitenni a napsütésbe és a teraszra kisbabánkat és hagyni ott aludni órákon át (míg én a neten lógok hogy lássam az ablakból, vagy ami még jobb: télikabátban kifekszem mellé a nyári nyugágyba és majdnem olyan mélyen alszom mint ő). 

Hiphopp és itt a tavasz, meg a nyár, és én elmondhatatlan boldog vagyok, mert most úgy jön a tavasz ahogy még soha: kisbabástul.

No meg arra ébredni, hogy kéthónapos ágypartnered reggel 6h-kor vagy 7h-kor hosszan és hangosan kakil melletted: fújtat, zihál, csapkod a kezeivel, halkan és bájosan panaszkodik, mindezt egy órán keresztül, félig csukott szemmel! Ilyenkor kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy hogy bírok aludni miközben ő kínlódik mellettem, de aztán belátom, hogy azért kakilni mégse tudok helyette.

Két nap híján elérkeztünk a bűvös hat héthez. Rengeteg minden változott ez alatt, látom hogy hogy okosodik a világ legtökéletesebb kislánya, és vele együtt én is. A fürdetésben még van fejlesztenivaló, úgy érzem, majd ha először nem ordítja végig, akkor dőlhetek hátra. De hát az ember nem kezdheti rögtön második gyerekes anyukaként. Azért fejlődöm én is, pl az éjszaka alvással el nem töltött órák számának növekedése pontos arányban van a "lecsekkolom  az alvó babát, lélegzik e még" számának csökkenésével.

De nézzük még az elmúlt hat hetet a számok tükrében: 

Babával kézben, rugózással eltöltött órák száma: 12.340
A fáradtság miatt kapott sírógörcsök száma: 15
A boldogság miatt kapott sírógörcsök száma: 132

Napok amikor déli 12h előtt fogat tudtam mosni: 5

Hajmosások száma részemről: 3

Percek amikor nem a babáról beszélgetek, gondolkodom: 0

Alkalmak, amikor majdnem síeltem: 1
A legtökéletesebb kislány legtökéletesebb apukája: 1

Egyszóval minden a megírt medrében  halad. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne ha már 3/6/9/12 hónapos lenne a babukánk, mennyivel könnyebb lenne minden (értsd: kevesebb hasfájás, több átaludt éjszaka), de aztán feleszmélek, hogy ezek az idők soha de soha nem jönnek vissza. Nem kérdés, hogy minden percet, sőt, másodpercet ki kell használni. Most még imád rajtam lógni, velem lenni, de egyszer csak nem nézek oda és hiphopp hirtelen kamaszlány lesz, aki vércikinek tartja az anyukáját.

És még mindig van egy dolog ami nem változott, amiben még mindig ott tartok mint a legelején: nem hiszem el hogy a világ legjobb dolga velem is megtörténhetett. 

A rettenetek éjszakája volt az elmúlt. Minden volt benne: természeti katasztrófa ami az összes ismerősöm összes gyerekét elpusztítja. Aztán szültem: képtelen voltam kinyitni a szemem, és csak érzékeltem a kisbabámat mellettem, amikoris gonosz kezek valami sátáni kacaj kíséretében elkezdtek húzni a lábamnál fogva, el az újszülött gyönyörűséges kislányomtól. Aztán ismerősöm 2 hónapos gyerekére kellett vigyáznom, akiről kiderült hogy szellemi sérült (teljesen rendben van amúgy) - szóval reggel 6h-kor sírva ébresztettem emberemet, aki alváshiányában is hősiesen átölelt és nyugtatgatott, valamint megtiltotta, hogy a közeljövőben megnézzem a BBC-n a Sherlock című sorozat következő maradék pár epizódját. Igent mondtam neki, de közben meg próbálok magamban titokban kompromisszumot kötni, mert nagyon nehéz megállni hogy ne kövessem szuperhősünk Sherlock Holmes és barátja John Watson szupersorsát: mondjuk ha reggel 8h-kor nézem, akkor fél 10h-kor már vége, és estig el is párolog a szorongás. 

Egy szépséghibája van a dolognak: reggel 10h előtt nem kelünk ki soha az ágyból.

Úgyhogy marad a Paprika TV meg a BBC News, szoptatás közben, hogy azért az én agytekervényeim is stimulálva legyenek.

(De ez csak a felszín: egyébként meg lelkem mélyén olyan vagyok, mint a végtelenül idegesítő Natasa a Három nővérből, aki a kicsi Bobekján kívül semmiről sem tud és akar beszélni. De még ezerszer inkább ez, mint a hideg és kegyetlen szorongás.)

tölts rá, hadd legyünk boldogok

Azért bazi nehéz lehet csecsemőnek lenni. Kilenc hónapot eltöltesz egy védett burokban, egy kis méh-kánaánban, ahol minden csak egy karnyújtásnyira van tőled: kaja, pia, oxigén, anyuci – és aztán kicsusszansz, vagy épp – ha császár, mint végül nálam – kirángatnak egy hideg téli világba, ahol egyetlen túlélő lehetőséged a hangod. És akkor sírsz mindenért, kivéve ha nevetsz, ami engem meglepett, hogy egy egy hetes kisbaba már nevet, de határozottan igen.

Kétgyermekes sógornőm megkérdezte a kórházból kijövetelem estéjén, hogy „az egy dolog hogy a kisányod igen, de te sírtál e már?”. Mondtam neki nem, max a végtelenül kiszolgáltatott kórházi körülmények miatt, mert azt elfelejtették mondani, hogy milyen válogatott kínzásoknak teszik alá a tudatlan, császármetszésnek kitett anyukát. Amikor már 24. órája nem kaptam inni (a néhány korty teán kívül) és már az őrület szélén álltam, akkor megfogalmazódott benne, hogy hopsz, lehet hogy mégse kell nekem több gyerek?  

De mindez már a múlté: itthon vagyunk, és ha sírok akkor max azért, mert hirtelen megváltozott a hormonszint a szervezetemben, na meg ha a kisbabámra nézek, akkor nem tudom felfogni, hogy létezhet ekkora csoda a világon. A szülés utáni állapotnak vannak még pozitív velejárói, pl hogy végre tudok hason aludni, a fejem nem úgy néz ki mint egy vízzel feltöltött lufi és hogy hiába az éjszakázás, mégsem vagyok fáradt.

Ki van ez találva, tudja a természet a dolgát, mint egy hiper-intelligens számítógép. Vagy mint egy hiper-intelligens isten.

Mindegy, bármi is az, végtelen az én hálám. 

kering velük a lárma

Harminckilencedik hét. Tulajdonképp olyan, mintha az ember mindenhova egy 10 kilós görögdinnyével menne. Ha csak állsz és veled van ez a 10 kiló, már az is fárasztó. Egy ebéd elkészítése (leves + egyszerű második) annyi, mint megmászni a Csomolungmát. Utána még el is pakolni: megmászni a Csomolungmát és még utána levezetésképp a Mount Blancot. Merthogy mostanában ezek a legnagyobb kihívások amiket meg kell élnem, de talán nem is véletlen hogy az ember nem ilyenkor írja meg a doktori disszertációját.
Szépen elgondoltam, hogy azért majd az utolsó hetekben is csinálok valami kreatívat: pl megtanulok varrni, vagy majd a csellójátékommal szórakoztatom a hasamban lévő kisbabát - nos, amikor reggel arra ébredsz, hogy az ujjaid helyén vízzel töltött virslik vannak, amiket nem tudsz mozgatni, ezek a felvetések eléggé elképzelhetetlennek tűnnek.

Két éve ilyenkor még nem sejtettem hogy ez a karácsony ilyen lesz - pl hogy nem a családommal fogok karácsonyozni. De őszintén szólva jelen körülmények között semmi súlya nincs hogy a családomtól távol töltöm azt a pár napot - és ebben biztos vagyok, hogy ők is így gondolják - most, amikor lett egy másik családom, vagyis az ÉN családom. Ami kicsit hektikus, kicsit szétszórt, kicsit hisztis, de az enyém.

Már majd' egy éve, de még mindig nehéz felfogni, hogy ez velem is megtörténhetett.

egy túlbuzgó angyal

Holnap megyek utoljára dolgozni, jipiijáé. Ugyan még fogalmam sincs mivel fogom eltölteni maradék felszabaduló napjaimat (ami lehet pár nap, de még 4 hét is), de ma mégis elöntött az öröm. Hideg van, kint a kertben munkások vágják nekünk a fát hűvös halomba, imádom ezt a fával fűtést. Elmentem mikulásajándékot venni a már meglévő két gyereknek, és az apjuknak is. Még sosem vettem mikulásajándékot, most először, és azt hiszem most már ezentúl életem végéig így lesz.

A gyerekszobában három tonna gyerekruha vár még válogatásra, plusz összekészíteni a kórházi táskát, és persze vele együtt a lelkemet. Életem premierje jön most - közhely, de pontosan így van. Pont úgy érzek mint bemutatók előtt - lelkes izgalom és némi félelem vegyesen - most végre kitesszük aminek ki kell jönnie. Istenem, csak jól sikerüljön. De aztán - pont mielőtt felmegy a függöny - valami isteni nyugalom kerít hatalmába, valami végérvényes bizalom, és akkor már tudom hogy nem lehet baj. 

Hát ebben bízom én. Itt, kitelepülve Erdélybe, vagyis bizonyos szempontból Romániába, ahol koszosak az utcák, és minden beton, és kisebb a választék a boltokban, és nem mindenhol lehet igazi tejszínt kapni, és a székelyekből olykor felszínre tör valami igazi tapló bunkóság - és még így is, minden sokkal, de sokkal.