buzgón, szaporán

Gondolkozom, hogy mióta kismama lettem (értsd: terhesség óta), miért konfrontálódom jóval többet mint azelőtt. Boltban, gyógyszertárban, piacon, stb. Kezdve egy-egy elmormogott cinikus "hú de udvariastól" a hangosan elkiabált "szemét paraszt"-ig terjed a skálám. De egyszerűen nem bírom elviselni a bunkóságot a társadalom kiszolgáltatottabb tagjai iránt. Úgymint öregek, gyerekek ÉS kismamák. És mivel utóbbiba tartozom jelenleg én is, egy-egy kirohanásom nem magamért intézem, hanem az összes létező kismamáért a földön.                                         Mert nem egyszer fordult elő, hogy betolakodtak elém a sorba, miközben elég egyértelmű volt a nyolc hónapos terhes hasam látványa, vagy később a babakocsis gyerekemé. Hogy hat hónapos terhesen 10 perc látványos szenvedés kellett, hogy a távolsági kisbuszon átadja valaki a helyét - ahol megjegyzem, csak én álltam. Hogy remekül megy már a legnehezebb ajtók babakocsival való kinyitása is - lévén hogy 10ből egyszer, ha kinyitja nekem valaki előre.                                                   És tegnap is. A szőke nő az éjjelnappaliban. Akinek öt perces dühöngő monológomat előadtam, mert volt mersze befurakodni elém az amúgy sem hosszú sorba. Szánalmas. Vagyok én. Tudom. És sajnos ilyenkor nincs a homlokomra írva, hogy nem magamért csinálom, nem magamért röpködnek a "bunkó szemet"ek a számból, hanem hogy ne. Vagyos pont, hogy de: tisztelje azokat, akik a jövőt hordozzák - hasban, babakocsiban, akárhogy. A gyerekes anyákat, legalább ennyivel.                                 Ilyenek ezek a románok, mondják ilyenkor az itteni ismerőseim. Nem ilyenek, mondom, és sorolom a kedvező példákat, amiket Bukarestben, Craiován, Ploiest-ben éltem meg. Ilyenek ezek a székelyek, mondják ilyenkor a székelyek.                           És akkor ebben maradunk. 

belefér, igazán

Túl vagyunk a nagy projekten, aka keresztelő. Emberem számára megható nap, számomra jó buli volt (és igen, bebizonyítottuk, hogy tudunk 30 embert vendégül látni), gyerekem számára fárasztó és megríkató tortúra (utál hajat mosni, kifejezetten sérelmezte amikor a pap bácsi leöntötte a fejét vízzel). Most várom a következő projektet, ami egy pesti út lesz. Szinte mindig van mit várni. Amikor meg nem, akkor elámulok hogy milyen csoda kertünk van. Eszméletlen. Szinte napra pontosan 3 éve hogy először benéztem ebbe a házba, ide a kertbe. Akkor még nem volt ennyi virág, és megvolt a béna kis kalyiba a kert közepén. És nem volt 16 hónapos csodalány aki hemperegjen a fűben.

Akkor egy nyugágyon feküdtem bögre nescaféval a kezemben, és hagytam hogy Emberem (aki akkor még csak egy nyomulós pasi volt) nézze a napfényben a profilom. Persze jólesett. A nyomulása ellenére is volt valami, ami hozzá vonzott, és nemcsak az unalom, mint akkor hittem. Máig tart ez a nemtudommi, pedig sosem gondoltam hogy egy olyan férfi lesz életem párja, aki excel táblázatokban vezeti az életét. Sosem gondoltam hogy egy olyan férfi, aki excel táblázatokban vezeti az életét, lehet szuperszexi. Mekkorát tévedtem!

Én nem hiszem, hogy van nálam sokkal szerencsésebb ember a földön. Talán még egy icipici színház hiányozna ebből.

(és bár gaz pogány vagyok és nem hoz lázba a gyerekem keresztelője, de ezt mégis lehet venni afféle imának)

ízesebb, mint a méz

Nahát. Senki se mondja, hogy a kisgyerekes anyáknak semmire sincs ideje: már a negyedik könyvnél tartok a Háború és békében, pedig csak 4 hónapja kezdtem olvasni. Sajnos a poént lelőtte Kántor Péter A könyves mente című versével, aminek első sora tegnap félálomban beugrott (miszerint "Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát"), szóval olyan nagyon nem hatalmasodott el rajtam az izgalom így a könyv vége fele. És hát hogy is mondjam... Tolsztoj nem egy Dosztojevszkij. Nincs benne romlottság, fülledtség, katarzis, túl sok filozófia. De azért mégis jólesik majd kimondani, hogy kiolvastam a Háború és békét. Most, hogy olyan sokat nem akar tőlem az élet - vagy éppen túl sokat akar. 

Még a Mezzo szól gyakran nálunk, az is zene füleimnek. Nem azért mert sznob vagyok, hanem mert eléggé kiestem abból a közegből, ahol még mindennaposak voltak az eszmefejtegetések bizonyos kulturális termékek felett. A szomszédban az autóban bömböltetik a Neoton Familiát; magukat értelmiséginek tartó férfiak viselkednek végtelen paraszt módjára szűk baráti körben (épp hogy nem vágják a fejemhez, hogy a "a nők kössenek" - azt hiszem ez is Tolsztoj?); a játszótéren sem sűrűn kérdezik meg tőlem a gyerek altatásán és hozzátáplálásán kívül, hogy mit láttam utoljára színházban; és néha nagyon feleslegesnek érzem magam pillanatokra, hogy túlságosan senki nem kíváncsi itt rám (persze gyerekemen és imádott apján kívül), úgy, ahogy Pesten kíváncsiak. 

Úgyhogy pro és kontra ez a Budapest.

Van e hernyó, hosszú kukac?

Jelentem, megint megjártuk Pestet, gyermekem 15 hónapja alatt eddig összesen hatszor. És olyan történt, amit még csak álmodni sem mertem volna: Emberemmel elmentünk színházba. A Koldusoperát néztük a Vígben, és bár olyan volt amilyen (végtelenül unalmas, amikor a száztizenhatodik songnak kezdtek neki, kivéve ha a Hegedűs D. Géza és a Börcsök Enikő tette, nem tudom hogy Kurt Weill ilyen uncsi vagy az énekelni nem tudó színészek. De legalább rájöttem honnan lopta a zenét Kander és Ebb a Kabaréhoz). De még így is katartikus volt hogy függöny és díszlet és nem a már unalomig látott itteni erdélyi színészet (ami nekem kissé mesterkélt és teátrális). És hát a pesti éjszaka! Amiből szaladtunk gyorsan haza anyukámhoz és az alvó gyermekhez. 

Kicsit meg is indult bennem valami, pl hogy ilyet is lehet, közösen, gyermek nélkül tölteni az estét. És főleg a színház. Kiállni, énekelni, megnyilatkozni. Maradt bennem is egy kicsi rés, amibe szüntelen szivárog ez az érzés. De közben meg szegény 15 hónaposomban is maradt egy rés egy más érzéssel, miszerint az ő anyja el tud tűnni. Úgyhogy azóta még egy hajmosás erejéig sem hagyhattam az apjával, annyira szeparációsan szorongós lett kicsi babám. És kegyetlenül hisztériás. Nyilván neki sem jó így, nem azért csinálja, de egy kicsit ilyenkor mindig ott motoszkál bennem tudat alatt az a néhány szülői tanács, anyai, apai, és apai feleség részről, miszerint miért fogom mindig kézben, így nem tud mozgásfejlődni, miért nem hagyom sírni, tartom szigorúbban, hagyom hogy az legyen, amit akar, stb. Hát azért nem, kedves Édesanyám, Édesapám és Édesapám felesége, mert szegény gyermek utazott 800km-t, elkerült egy tökidegen közegbe az erdélyi kisvárosból a pesti nagyvilágba, ahol ráadásul folyton lerohanják a rokonok, és nem ám egyesével, hanem olyan jó családi találka módjára tucatostúl. És itthon simán elmagyarázom neki, hogy előbb felteszem főni a bolognai szószt, és utána játszom le neki a xilofonon a boci boci tarkát, finom hölgy módjára megérti, míg Pesten bármit teszek, veri magát a földhöz nagy ordítás közepette, persze mindezt a családi partin, ahol alig vártam, hogy megcsodálják a rokonok, hova fejlődött a gyermekem (mutatja hogy "hernyó, hosszú kukac" a kis ujjával, tudja honnan jön a puki és mondja hogy "apu, anyu".) 

Nahát bazira megcsodálta a család. 

Úgyhogy nem is bánom hogy hazajöttünk és itt legalább senki nem szól bele.

Ide néz, oda néz

Elméletben itt a tavasz, persze csak elméletben, idedugta az orrát egy-két napra, felhúzott minket aztán lelécelt. Épp a hó esik. Most kínlódhatok megint a kezeslábas dzsekivel, kisbabám széllel hűtött kezeivel (nem hajlandó kesztyút húzni) és magamnak a duplazoknival. Mindehhez járul egy enyhe depresszióközeli állapot. Nem tudom minek a jele, talán a tavaszhiánynak, talán a kialvatlanságnak, talán hogy rég voltunk Pesten, túlléptük a két hónapi penzumot. Talán hogy sokat nézem a facebookot és az egész világ tele van nyomasztó hírekkel, elégedetlen emberekkel (és állatokkal). Ezáltal én is egy leszek közülük. Elégedetlen állatember. Átlagember.

Ma megfogadtam hogy kevesebbet fogom nézegetni ismerőseim élet-átmérőjét, de gyakorlatilag ez az oldal az egyetlen kapcsolatom a régi életemmel. A régi életemmel, ami mostanában olyan sokat zakatol a fejemben, futás közben (igen, futás, juppájé!), séta alatt, elalvás előtt. Gondolataimban visszaköszönnek régi ismerősök, kínos szituációk, boldogtalan órák és hónapok (sőt, évek), amikor még nem is sejtettem hogy egyszer majd én is leszek boldog. Ez a tökéletes boldogság, amiben most élek. Talán csak a tavasz hiánya, talán csak a kialvatlanság. Talán csak a sok hülye hír, ami nyomaszt. Talán csak ez az állandó, jól megszokott szorongás. Hogy meddig tart a boldogságom, ez a könnyed élet, tele szeretettel és szerelemmel. 

Ilyen hülye is az ember.

Eresz alatt fecskefiú

Akkor májusban a húgunk református lesz? - kérdezte nagyobbik fiúgyermek a napokban, és nekem egy pillanatra összeszorult a gyomrom. Mert az egy dolog, hogy itt Erdélyben mindenki meg van keresztelve, és egy pár hónap múlva ez alól az én lányom sem lesz kivétel (ha Emberemnek fontos, miért ne), de az meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyéb következményeket is von majd maga után. Mint pl. a vallást. Mit fogok vajon tenni, ha a lányom majd hazajön a kötelező hittanról és megkérdezi, hogy mi ez meg az meg amaz? Mit válaszolok? Hogy mi az én hitem? Amit még én sem ismerek pontosan? Vagy hogy nem tudom kislányom, az én családom (ami a tied is részben) nagyrészt zsidókból állt, de azt se kérdezd, mert azt se tudom?! 

De ne is ugorjuk ilyen nagyot. Nézzük a májust. Pl. mi van, ha a keresztelő pont beleesik majd az alvásidőbe és az akkor majd másfél éves lányom - aki valószínű akkor lát majd életében először templomot belülről, és kétlem hogy komfortosnak találná, - szóval mi van, ha fáradtságában és félelmében végigüvölti majd a szertartást? És egyáltalán hova állok a templomban? És honnan tudom majd, mikor kell leülni, felállni, énekelni? És mindenki engem néz majd, hogy micsoda pogány anyja van ennek a gyereknek, még énekelni se énekel? És kötelező e a habos-babos ruha, meg a torta meg a mindenféle cucc amire ez a külön keresztelői iparág épült, vagy főzhetünk utána a partin bográcsban a kertben?

Egyszóval ha ott van valakinél a tudás, mely szerint hogyan keresztelik a gyermekeket Erdélyben, ne habozzon megosztani velem.

Oké, hát akkor mostantól belenyugodtam, hogy ezentúl sosem lesz olyan, hogy kisbabám alvásideje alatt az összes feladatot kipipálva hátradőlve olvassak a kanapén a pálmáink alatt a beszűrödő napsütésben. Kanapén olvasni persze fogok eztán is, csak épp az érzés marad folytonos, hogy mi mindent kéne még tenni venni. Mindezt úgy, hogy jár hozzánk takarítónő! (igaz két kiskamasz fiú és egy Jancsi és Juliska módra kenyérmorzsákat maga után folyamatosan elszóró egy éves mellett a heti egy takarítónő olyan, mint halottnak a csók)

szóval akkor ezek lennének mára, fontossági sorrendben:

1. felporszívózni
2. konyhát főzésre alkalmas állapotba hozni
3. tiszta ruhát összeszedni, elrakni
4. ágyneműket lehúzni, kimosni
5. etetőszéket lemosni
6. lyukas harisnyákat és kiszakadt babacuccokat megvarrni
7. egyéb dolgokat varrni, az élvezet kedvéért
8. pilates has-gyakorlatokat végezni a szőnyegen
9. készülni a február végi zenei estre, mint hegedűvel, mind szövegtudással
10. jah, ebédet főzni
11. olvasni a Háború és békét
12. elmenni a szomszédos nagyvárosba és megvenni végre a szüleimtől kapandó karácsonyi ajándékainkat (amire a pénzt már megkaptuk, és persze el is költöttük)
13. postára elmenni és átvenni a hong kongból érkezett kindle-tokot 

Hopp, azt hiszem ez egy egész napi program. Na pont erről beszéltem. Huhh. Anyaélet.

(és mekkora, de mekkora szerencse, hogy ez a legnagyobb problémám - nem érdekel hány karikaturistát öltek meg a terroristák, az sem, hogy Rogán Antal mennyi pénzt sikkasztott az 5. kerületben, nem érdekel a családon belüli erőszak, a gyermekéhezés, hogy hány 40 éves halt meg mostanában rákban, hogy hány éve volt a holokauszt - ugye, ugye jogom van most ehhez???)