tapsolj egyet

A román-magyar határon átlépve  alig várom, hogy a telefontérerőm is átlépjen a magyarországi távközlési szolgáltatóhoz, és végighívogathassam az összes arra érdemes személyt. Távközlési szolgáltatóm egyre kevésbé jár jól, mert a személyek száma egyre kevesebb.

Meglepő mód átvariálódtak a barátaim. Ha pontosabban akarok fogalmazni: leléptek. Egy-kettő persze még maradt, leginkkább gyerekesek vagy a nagyon régiek, de leginkább a kettő egyben.

Az elején még zavart, álmatlan éjszakákat okozott, de legutóbbi pesti utam alkalmával (ami tegnap ért véget) rájöttem: tökéletesen boldoggá tesz, ha a Nagymamámnál ülünk a 40 fokban, a nagymamám, az anyám, az unokatesóm meg én, és a besötétített szobában nézzük a 2 év alatti gyermekeinket létezni. Ugyanez kicserélhető a bátyámékra és gyerekeikre. Avagy gyerekek nélkül (!!!) elbiciklizni Kisorosziba és kifeküdni a Szigetcsúcsra. Tökély.

Ide jutott az én folyamatosan társaságban pörgő szingli énem. 

Az elején azt hittem, mindez a költözés miatt: 700km elég nagy vízválasztó tud lenni a társasági életben. De aztán rájöttem, hogy ez a kisgyermekes anyák és apák sajátja. Mint ahogy Emberemtől is leléptek nagy puffogva ivócimborái, hála a jó istennek.

És bár tudom, hogy ez a természetes, de most itt ülök a délutáni alvásidőben a konyhában, 700 km-re Pesttől és kicsit fáj. Próbálom végigvenni, ki az, akit itt felhívhatnék, hogy hahó megjöttünk, de egy árva emberen kívül senki nem jut az eszembe.

sürögjél és forogjál

Mióta elkezdett a gyermekem egész sokat aludni (nem elkiabálni!), éjszaka egyszer vagy egyszer sem ébred, nappal meg 2-3 órát simán szunyál délután. Úgyhogy mondhatnám azt, minőségi változás került az életembe, azaz napi 1-2 óra semmit-tevés (a házimunkán túl). Persze helyváltozatást nem igénylő, csendes foglalkozást kell ilyenkor választani, ami nem más, mint az olvasás.
Az elmúlt másfél év alatt kiderült, hogy az alvás után ez a második leginkább regeneráló tevékenység, mondjuk ha a filmnézést is beleszámítanánk, a harmadik, de nem számítjuk, mert az nem csendes.
Úgyhogy most fogyasztom a könyveket, amíg lehet. Mert később ki tudja mi vár? Még fél év, és megint kell menni dolgozni, egyelőre nem tudom hova. El se tudom képzelni. Olyan szinten vagyok bezárva ebbe a kicsi kis világomba, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehet másképp.

mackó, mackó ugorjál

Vannak persze kevésbé vidám napok. Fáradtak, nyűgösek, szürkék. Időjárástól függetlenül. Olyan minden mindegy állapotban várom a nap fényét, a délutáni alvást, amikor egy kicsit felszabadulok és magam lehetek. Azt gondolom, na majd akkor. Aztán a délutáni alvás alatt csak ülök tompán és alig várom, hogy gyermek felébredjen és legalább annyi csillogás legyen, amit az ő tekintete kínál. 

Nehéz mostohaanyának lenni. Pénteken 4, szombat-vasárnap csak 3 kiskamasz fiú vadult körülöttem, és még az is túlzás, hogy vadult, mert a telefonon pötyögést meg a wii-zést még nyugodt szórakozásnak vehetjük. És persze kisbabám, aki pedig még sosem volt ilyen nyugodt, mint mostanában. 

Úgyhogy lehet ez a fáradtság olyan "túl sok ember, a túl sok figyelem" -féle, olyan "másnak mi jó"-fáradtság. Valami most nagyon hiányzik, ami csak rólam szól. Nem nagy dolgok, csak pl. hogy szabadon bömböltethessem a zenét a lakásban mialatt vasalok - és nem, nem a Gryllus Vilmost. 

Nem tudom. Nem tudom, hogy pontosan mi hiányzik. Csak egy csipet önmegvalósítás - nem több. Hogy helló, ez vagyok én, most épp nem a gyerekem anyja, nem más fiúk mostohaanyja, nem élettárs-feleség-háztartásbeli, hanem én, én, én. Ezt gondolom a világról, ilyen a humorom és még énekelni is tudok.
Valami ilyesmi.

csőrét nyitja már

Kicsit off leszek: mérhetetlen bunkó módon nem reagáltam több kommentre is itt a blogon, úgyhogy igyekeztem bepótolni, úgy egy év késéssel. De egyszerűen elkerülték a figyelmem figyelmes olvasók figyelmes megjegyzései. Annyira titkos ez az én naplóm, hogy Emberem se tud róla, mert ha tudna, már nem lenne titkos. És az ember óhatatlanul sem úgy ír már többet, mint előtte. Nem mintha amit ide firkálnék, nem osztanék meg vele is szóban. De egy napló az legyen titkos! Úgyhogy titokban írom, mint tinédzserkoromban a nagy füzetbe, amikor elment mindenki otthonról, én meg felvettem a legszebb szoknyám, betettem a videóba a West Side Storyt és táncoltam a zenére a koreográfiát (vagy én úgy hittem). Utána ha még maradt időm, leírtam hogy mi történt a suliban. Ki volt hülye és ki nem. Aztán megjött valaki a családból és gyorsan úgy csináltam mintha írnám a leckét.

Anyámnál a pincében megvan a kötet, majd egy pihentebb korszakomban visszaolvasom.

De ezt a naplóírást én mindig szégyelltem, olyan volt mint a vallás, amiben negyedikes koromtól hetedikes koromig hittem. Titokban imádkoztam lefekvés előtt. Egy ideig ebéd előtt is, de a bátyám rajtakapott és kinevetett. Aztán jött a hippikorszak, viszonylag korán, nyolcadiktól. Akkor már nem írtam naplót, nem illett az imidzsembe. Nem is tudom mikor kezdtem újra. Az imádkozás megmaradt egész sokáig, lefekvés előtt. Valami olyasmi, hogy "én istenem jó istenem, legyen minden jó". Nem vittem túlzásba. Aztán ez is elmaradt úgy 3 éve, amikor minden jó lett.
Maradt a blog, mert valami kis titok mindig kell hogy maradjon.

buzgón, szaporán

Gondolkozom, hogy mióta kismama lettem (értsd: terhesség óta), miért konfrontálódom jóval többet mint azelőtt. Boltban, gyógyszertárban, piacon, stb. Kezdve egy-egy elmormogott cinikus "hú de udvariastól" a hangosan elkiabált "szemét paraszt"-ig terjed a skálám. De egyszerűen nem bírom elviselni a bunkóságot a társadalom kiszolgáltatottabb tagjai iránt. Úgymint öregek, gyerekek ÉS kismamák. És mivel utóbbiba tartozom jelenleg én is, egy-egy kirohanásom nem magamért intézem, hanem az összes létező kismamáért a földön.                                         Mert nem egyszer fordult elő, hogy betolakodtak elém a sorba, miközben elég egyértelmű volt a nyolc hónapos terhes hasam látványa, vagy később a babakocsis gyerekemé. Hogy hat hónapos terhesen 10 perc látványos szenvedés kellett, hogy a távolsági kisbuszon átadja valaki a helyét - ahol megjegyzem, csak én álltam. Hogy remekül megy már a legnehezebb ajtók babakocsival való kinyitása is - lévén hogy 10ből egyszer, ha kinyitja nekem valaki előre.                                                   És tegnap is. A szőke nő az éjjelnappaliban. Akinek öt perces dühöngő monológomat előadtam, mert volt mersze befurakodni elém az amúgy sem hosszú sorba. Szánalmas. Vagyok én. Tudom. És sajnos ilyenkor nincs a homlokomra írva, hogy nem magamért csinálom, nem magamért röpködnek a "bunkó szemet"ek a számból, hanem hogy ne. Vagyos pont, hogy de: tisztelje azokat, akik a jövőt hordozzák - hasban, babakocsiban, akárhogy. A gyerekes anyákat, legalább ennyivel.                                 Ilyenek ezek a románok, mondják ilyenkor az itteni ismerőseim. Nem ilyenek, mondom, és sorolom a kedvező példákat, amiket Bukarestben, Craiován, Ploiest-ben éltem meg. Ilyenek ezek a székelyek, mondják ilyenkor a székelyek.                           És akkor ebben maradunk. 

belefér, igazán

Túl vagyunk a nagy projekten, aka keresztelő. Emberem számára megható nap, számomra jó buli volt (és igen, bebizonyítottuk, hogy tudunk 30 embert vendégül látni), gyerekem számára fárasztó és megríkató tortúra (utál hajat mosni, kifejezetten sérelmezte amikor a pap bácsi leöntötte a fejét vízzel). Most várom a következő projektet, ami egy pesti út lesz. Szinte mindig van mit várni. Amikor meg nem, akkor elámulok hogy milyen csoda kertünk van. Eszméletlen. Szinte napra pontosan 3 éve hogy először benéztem ebbe a házba, ide a kertbe. Akkor még nem volt ennyi virág, és megvolt a béna kis kalyiba a kert közepén. És nem volt 16 hónapos csodalány aki hemperegjen a fűben.

Akkor egy nyugágyon feküdtem bögre nescaféval a kezemben, és hagytam hogy Emberem (aki akkor még csak egy nyomulós pasi volt) nézze a napfényben a profilom. Persze jólesett. A nyomulása ellenére is volt valami, ami hozzá vonzott, és nemcsak az unalom, mint akkor hittem. Máig tart ez a nemtudommi, pedig sosem gondoltam hogy egy olyan férfi lesz életem párja, aki excel táblázatokban vezeti az életét. Sosem gondoltam hogy egy olyan férfi, aki excel táblázatokban vezeti az életét, lehet szuperszexi. Mekkorát tévedtem!

Én nem hiszem, hogy van nálam sokkal szerencsésebb ember a földön. Talán még egy icipici színház hiányozna ebből.

(és bár gaz pogány vagyok és nem hoz lázba a gyerekem keresztelője, de ezt mégis lehet venni afféle imának)

ízesebb, mint a méz

Nahát. Senki se mondja, hogy a kisgyerekes anyáknak semmire sincs ideje: már a negyedik könyvnél tartok a Háború és békében, pedig csak 4 hónapja kezdtem olvasni. Sajnos a poént lelőtte Kántor Péter A könyves mente című versével, aminek első sora tegnap félálomban beugrott (miszerint "Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát"), szóval olyan nagyon nem hatalmasodott el rajtam az izgalom így a könyv vége fele. És hát hogy is mondjam... Tolsztoj nem egy Dosztojevszkij. Nincs benne romlottság, fülledtség, katarzis, túl sok filozófia. De azért mégis jólesik majd kimondani, hogy kiolvastam a Háború és békét. Most, hogy olyan sokat nem akar tőlem az élet - vagy éppen túl sokat akar. 

Még a Mezzo szól gyakran nálunk, az is zene füleimnek. Nem azért mert sznob vagyok, hanem mert eléggé kiestem abból a közegből, ahol még mindennaposak voltak az eszmefejtegetések bizonyos kulturális termékek felett. A szomszédban az autóban bömböltetik a Neoton Familiát; magukat értelmiséginek tartó férfiak viselkednek végtelen paraszt módjára szűk baráti körben (épp hogy nem vágják a fejemhez, hogy a "a nők kössenek" - azt hiszem ez is Tolsztoj?); a játszótéren sem sűrűn kérdezik meg tőlem a gyerek altatásán és hozzátáplálásán kívül, hogy mit láttam utoljára színházban; és néha nagyon feleslegesnek érzem magam pillanatokra, hogy túlságosan senki nem kíváncsi itt rám (persze gyerekemen és imádott apján kívül), úgy, ahogy Pesten kíváncsiak. 

Úgyhogy pro és kontra ez a Budapest.