egy kulcs, ami utalna egy rejtett fiókra

Most épp Kolozsváron vagyok, egy három csillagos szálló szingliszobájában kókadozom munkaügyből kifolyólag. Még élvezném is persze - végre egy nagyváros ami nem Pest! - de nem élvezem mert emberem nélkül egy szingliszobában nem az igazi.

Főleg mostanában, hogy nélküle se vagyok egyedül - ha minden igaz egy kislány van a hasamban. Ami a kezdeti ijedségek után (mármint nem a kislány, hanem a baba léte) hatalmas boldogság tudna lenni, ha az ember lányára nem ijesztene rá úton útfélen az orvostudomány, kedves sorstársai és a sógornőjével való horror történetek.
Úgyhogy imádkozom, hogy minden rendben legyen ezzel a tüneményes szerelemgyerekkel az elkövetkezendő száz évben, hogy az apjába szerelmes lesz és vica versa, velem meg sokkal nagyobb tisztelettel bánjon majd mint én bántam az anyámmal (jelzem, én sem igyekszem majd úton útfélen ráerőltetni az akaratomat).
Valamint reménykedem azért is, hogy ez az állandó viszketés ne az epepangás, a félig zsibbadó lábam pedig ne valamiféle egzotikus halálos betegség jele legyen.

hosszú út kanyarog

Bár egy 80%-ban magyarok lakta városban élek, nem tudom említettem e, hogy mégis eléggé szegényes a helyzet mind a könyvesboltok, mind a könyvtári állomány kínálatában. És bár már úton van New Yorkból idefele a Kindle e-book olvasóm (szükség törvényt bont alapon), de addig is míg ide nem ér, kénytelen vagyok bevetni magam az egy szem helyi megyei könyvtárba. És ki gondolná volna, de a leszűkülő kínálatban is van jó: pl itt kezdtem el olvasni bő egy éve Nádas Emlékiratok könyvét két randevú között (hív, nem hív emberem, ezen meditáltam hosszú napokon át a Nádas könyvből fel-feltekintgetve, míg végre felhívott - máig rosszul esik nekem ez a megtorpanó tempó a múltban, hát nem látta már akkor amit én? Hogy ennyire evidens ez a mi viszonyunk? De visszaolvasva a régi naplóm, nem, még én se láttam). 

Most Déry Tibor Ígéret nincs c. könyve maradt a kezemben, ez Pesten csak afféle poros önéletrajzi gyűjteménynek tűnt, egy öregedő ember agóniája mindenféle bokrokról meg naplementéről a Balaton felett. Most kihasználva minden percet szántom a lapokat, szerelme Böhm Aranka iránt, napjai a börtönben, meg a tudat, hogy szinte mindenki meghalt körülötte, híres írók költők kommunisták zsidók és nyilasok, plusz a Befejezetlen mondat c. könyvének születése - odaszegez és elgondolkodtat, már amikor van mikor, mert most kicsit sűrű.

3 hét múlva megyek Pestre, utána azt is elmondom miért. (még soha nem szenvedtem ennyire a titoktartástól!)

elmegyek innen vajszinű tóba

Elképzelem ahogy a nagybátyám tíz év után újra találkozik a legjobb barátjával.

Na mesélj, mondja a legjobb barátnak, mi történt veled az elmúlt tíz évben? Legjobbarát mesélni kezd: üzlet, munka, foci, hogy van már unoka is, és elmond mindent töviről hegyire. Aztán a végén hozzáteszi: hogy milyen szemét dolog ez a rák! Te tiszta mázlista vagy – bök állával a nagybátyám felé – ilyen hamar túlestél rajta. Én nagyon megszenvedtem, biggyeszti hozzá, de már vonja is meg a vállát. Mindegy, itt vagyunk. Nagybátyám erre némán rámosolyog – úgy, ahogy rám is, mikor legutoljára láttam, vékony, sárgás arccal, de még nevető szemmel – majd szó nélkül előhúz két üveg sört.
Leülnek egy felhő szélére, koccintanak és onnan néznek lefelé. Gyerekeiket, unokáikat, asszonyaikat, az otthagyottakat. Minden jó lesz, minden jól van, mondják.

térdig, könyökig látszol

Most dolgozom megint, próbálok. Ha a statisztikát nézzük, minden évre jut egy darab - elég szegényes, de legalább jut. Meg aztán úgysem ez a lényeg most, valami új van, ami eddig még sosem volt. De nyilván így van rendben, mint ahogy semmi sincs véletlenül, úgyhogy tegnap késődélután, ahogy utaztam haza vonaton a próbáról, egy közeli kisvárosból, eső után sütött a Nap és miután kiolvastam egy ismerőstől kunyerált múlt heti Magyar Narancsot (mekkora kincs itt a magyarországi liberális sajtótermék!) gondoltam hallgatok egy kis zenét, nem is akármit, hanem a My favourite things egyik jazzfeldolgozását a 20 közül ami megvan - úgymond hozzárendelve a pillanathoz a pillanatot. És hallgattam és néztem ki a az ablakon és láttam szivárványt meg futó őzeket és egy nagy mezei nyúl hátsó tappancsait szaladva át a repcén. És az állomáson az emberem várt, pedig meg se beszéltük, és nagyon örültem neki, de sajnos semmi se tökéletes, mert este megnéztük a Martin McDonagh új filmjét a Hét pszichopatát és jajj az nagy hiba volt. Úgyhogy nyuszikák meg őzek helyett megkínzott kommunista észak-koreaiakkal álmodtam, meg tengerparttal a Moszkva téren. Emberem is gyilkolt álmában, csak úgy folyt a vér.
És innen messziről nézve, a hegyek alól még kevésbé érteni, hogy minek ilyen filmeket csinálni és hogy miért tart oda a társadalom ahova.

ma vagy holnap vagy régen

Itt tegnap ért véget a román húsvét, május 1.-et hozzácsapva lett egy hosszúhétvége, kirándulásokkal, kosarazással és felfújható medencében fürdéssel a kertben. A gyerekek este sokáig fent maradhattak és reggel a kanapén ehették a tejbepelyhet, miközben közösen néztük a Vissza a jövőbét. És pont úgy éreztem magam, mint a bátyámmal régi nyarakon meg teleken a szünetekben, amikor még mi voltunk gyerekek és nekünk volt szünetünk és már elég nagyok voltunk hogy egyedül maradjunk a lakásban otthon és reggelente tévét néztünk, tévé után meg nekiálltam rajzolni vagy festeni vagy gyurmázni vagy verekedni a bátyámmal és aztán hazajöttek a szüleink és mindig csináltunk valamit közösen. Vagy csak simán lementem a ház elé és játszottam a többi lakótelepi gyerekkel, akiket kicsit lenéztem, mert ugyan barbiebabázni tökéletesen jól lehetett velük, de nem tudták 11 évesen hogy ki az a Elizabeth Barett-Browning, se azt hogy Jane Eyre, mert nem olvastak csíkos meg pöttyös könyveket.

És bár nem tudom hogy van e még egyáltalán pöttyös meg csíkos könyv, de most ebben a román húsvéti szünetben – bár tonnaszám gyártottam a melegszendvicseket a kakaókat és a mézes teákat, és a szüleim is messze vannak, - de olyan történt ami rég: egy kicsit én is gyerek lettem.

mint rianás a jégen

Ez itt annyira kisváros, hogy még csak másodszor mentem kutyakajáért a boltba és épp elkezdtem nyökögni, hogy valami B-betűs tápot kell vennem, olyan kerek és közepes méretűt, mikor az előadócsaj szavamba vágva beazonosította a pasimat (akivel a múltkor együtt vásároltunk) és egyből tudta mi kell a kutyinak.
Az uszodába bérletet vettem és 20 lejjel kevesebb volt nálam - nem baj, majd legközelebb, mondta a nő.

Láttam egy zseniális színházi előadást valami kis faluban egy naftalinszagú kultúrházban, plusz 8 lejért megvettem a Jiddise Máme című könyvet egy antikváriumban - egyszóval szellemileg most épp kielégültnek érzem magam. Már csak 3 hetet kell kibírnom munka nélkül, juhé.

Közben azért meg-megvillan, hogy magyar-magyar és erdélyi-magyar ember között mégis mekkora a különbség. Mondjuk annyi, mint a Bükk és a Nyugati-Kárpátok között. Vagy mint Kádár és Ceausescu között. Nekünk (a dédszüleimnek, nagyszüleimnek, szüleimnek) az átkosban csak magukat kellett túlmenekíteni, itt az emberélettel együtt egy egész nemzetet. Néha indulatosan vitatkozunk egymással a pasimmal, és bár ugyanarról beszélünk, de soha nem jutunk közös nevezőre. Mintha mások lennének a fogalmak, miközben a vélemény ugyanaz. Ő úgy konzervatív hogy közben liberális, a cigány úgy nem magyar hogy közben mélyen tiszteli, és ha netalán összeházasodunk, nem várja el hogy betérjek református hitre.

És hát a múltkor verbálisan is egyértelműsítettem, mekkorát fordult az életem ideköltözésemmel (olyan 90 fokot), sikerült még egyet tekerni rajta 180 fokig. Épül-szépül a jövő, de azért az mérhetetlen ijesztő, mennyire nem az én kezemben van.

szétömlik az égen a festék

Pont egy éve érkeztem ide. Ugyanígy sütött a Nap, ugyanilyen friss volt a levegő, ugyanígy tele voltak az utcák emberekkel, mint most, amikor a város ünnepli magát minden évben. Elvárások és tét nélkül érkeztem, nem gondolkodtam, csak tettem ami jött, görcs nélkül. Következménye hogy most itt vagyok, ugyanolyan könnyedén élem a napokat, és nem gondolok bele hogy Budapest a múlté.

Mert ha belegondolok, elfog egyfajta pánik: ilyenkor tavasszal milyen jó volna elbiciklizni a bátyámékhoz a Duna melletti kerékpárúton, játszani a pici unokahúgommal; kiülni barátokkal valami kocsma teraszára Pesten; elővenni a szekrényből a tavaszi ruhákat; ebédelni menni a Nagymamámhoz...
És akkor gondolom tovább: itt biciklizni sokkal fenomenálisabb érzés, és bár nincs itt az unokahúgom, de minden esély megvan hogy legyen majd egy saját bébim; kiülhetek a kertbe sörözni, és azért itt is vannak barátok, vagy olyasfélék; az öltözködés mondjuk tragédia, egy szem ruhabolt van a városban a többi turkáló, de a Nagymamámat minden második nap felhívom a skypeon. És főzöm én a bablevest meg a paprikáscsirkét, és ami a legeslegfőbb: hogy van kinek. De azért ott van bennem a félelem, mert belül még mindig az a szánalmas kis szingli vagyok, aki szeret szenvedni és szeret egyedül lenni és szereti túlbonyolítani a dolgokat - itt pedig mindezekre nulla az esély.
Az meg kifejezetten ijesztő, hogy máris elfelejtettem beszélni, összekeverem a nyelvtant és már ketten is megjegyezték otthoniak, hogy egész úgy beszélek mint az itteniek. Zárt szájjal, dallamosan. Ami túlképp nem meglepő, mert kamaszkoromban is pont így beszéltem.
De azért jó lenne tudni hogy ki is vagyok én.