Van e hernyó, hosszú kukac?

Jelentem, megint megjártuk Pestet, gyermekem 15 hónapja alatt eddig összesen hatszor. És olyan történt, amit még csak álmodni sem mertem volna: Emberemmel elmentünk színházba. A Koldusoperát néztük a Vígben, és bár olyan volt amilyen (végtelenül unalmas, amikor a száztizenhatodik songnak kezdtek neki, kivéve ha a Hegedűs D. Géza és a Börcsök Enikő tette, nem tudom hogy Kurt Weill ilyen uncsi vagy az énekelni nem tudó színészek. De legalább rájöttem honnan lopta a zenét Kander és Ebb a Kabaréhoz). De még így is katartikus volt hogy függöny és díszlet és nem a már unalomig látott itteni erdélyi színészet (ami nekem kissé mesterkélt és teátrális). És hát a pesti éjszaka! Amiből szaladtunk gyorsan haza anyukámhoz és az alvó gyermekhez. 

Kicsit meg is indult bennem valami, pl hogy ilyet is lehet, közösen, gyermek nélkül tölteni az estét. És főleg a színház. Kiállni, énekelni, megnyilatkozni. Maradt bennem is egy kicsi rés, amibe szüntelen szivárog ez az érzés. De közben meg szegény 15 hónaposomban is maradt egy rés egy más érzéssel, miszerint az ő anyja el tud tűnni. Úgyhogy azóta még egy hajmosás erejéig sem hagyhattam az apjával, annyira szeparációsan szorongós lett kicsi babám. És kegyetlenül hisztériás. Nyilván neki sem jó így, nem azért csinálja, de egy kicsit ilyenkor mindig ott motoszkál bennem tudat alatt az a néhány szülői tanács, anyai, apai, és apai feleség részről, miszerint miért fogom mindig kézben, így nem tud mozgásfejlődni, miért nem hagyom sírni, tartom szigorúbban, hagyom hogy az legyen, amit akar, stb. Hát azért nem, kedves Édesanyám, Édesapám és Édesapám felesége, mert szegény gyermek utazott 800km-t, elkerült egy tökidegen közegbe az erdélyi kisvárosból a pesti nagyvilágba, ahol ráadásul folyton lerohanják a rokonok, és nem ám egyesével, hanem olyan jó családi találka módjára tucatostúl. És itthon simán elmagyarázom neki, hogy előbb felteszem főni a bolognai szószt, és utána játszom le neki a xilofonon a boci boci tarkát, finom hölgy módjára megérti, míg Pesten bármit teszek, veri magát a földhöz nagy ordítás közepette, persze mindezt a családi partin, ahol alig vártam, hogy megcsodálják a rokonok, hova fejlődött a gyermekem (mutatja hogy "hernyó, hosszú kukac" a kis ujjával, tudja honnan jön a puki és mondja hogy "apu, anyu".) 

Nahát bazira megcsodálta a család. 

Úgyhogy nem is bánom hogy hazajöttünk és itt legalább senki nem szól bele.

Ide néz, oda néz

Elméletben itt a tavasz, persze csak elméletben, idedugta az orrát egy-két napra, felhúzott minket aztán lelécelt. Épp a hó esik. Most kínlódhatok megint a kezeslábas dzsekivel, kisbabám széllel hűtött kezeivel (nem hajlandó kesztyút húzni) és magamnak a duplazoknival. Mindehhez járul egy enyhe depresszióközeli állapot. Nem tudom minek a jele, talán a tavaszhiánynak, talán a kialvatlanságnak, talán hogy rég voltunk Pesten, túlléptük a két hónapi penzumot. Talán hogy sokat nézem a facebookot és az egész világ tele van nyomasztó hírekkel, elégedetlen emberekkel (és állatokkal). Ezáltal én is egy leszek közülük. Elégedetlen állatember. Átlagember.

Ma megfogadtam hogy kevesebbet fogom nézegetni ismerőseim élet-átmérőjét, de gyakorlatilag ez az oldal az egyetlen kapcsolatom a régi életemmel. A régi életemmel, ami mostanában olyan sokat zakatol a fejemben, futás közben (igen, futás, juppájé!), séta alatt, elalvás előtt. Gondolataimban visszaköszönnek régi ismerősök, kínos szituációk, boldogtalan órák és hónapok (sőt, évek), amikor még nem is sejtettem hogy egyszer majd én is leszek boldog. Ez a tökéletes boldogság, amiben most élek. Talán csak a tavasz hiánya, talán csak a kialvatlanság. Talán csak a sok hülye hír, ami nyomaszt. Talán csak ez az állandó, jól megszokott szorongás. Hogy meddig tart a boldogságom, ez a könnyed élet, tele szeretettel és szerelemmel. 

Ilyen hülye is az ember.

Eresz alatt fecskefiú

Akkor májusban a húgunk református lesz? - kérdezte nagyobbik fiúgyermek a napokban, és nekem egy pillanatra összeszorult a gyomrom. Mert az egy dolog, hogy itt Erdélyben mindenki meg van keresztelve, és egy pár hónap múlva ez alól az én lányom sem lesz kivétel (ha Emberemnek fontos, miért ne), de az meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyéb következményeket is von majd maga után. Mint pl. a vallást. Mit fogok vajon tenni, ha a lányom majd hazajön a kötelező hittanról és megkérdezi, hogy mi ez meg az meg amaz? Mit válaszolok? Hogy mi az én hitem? Amit még én sem ismerek pontosan? Vagy hogy nem tudom kislányom, az én családom (ami a tied is részben) nagyrészt zsidókból állt, de azt se kérdezd, mert azt se tudom?! 

De ne is ugorjuk ilyen nagyot. Nézzük a májust. Pl. mi van, ha a keresztelő pont beleesik majd az alvásidőbe és az akkor majd másfél éves lányom - aki valószínű akkor lát majd életében először templomot belülről, és kétlem hogy komfortosnak találná, - szóval mi van, ha fáradtságában és félelmében végigüvölti majd a szertartást? És egyáltalán hova állok a templomban? És honnan tudom majd, mikor kell leülni, felállni, énekelni? És mindenki engem néz majd, hogy micsoda pogány anyja van ennek a gyereknek, még énekelni se énekel? És kötelező e a habos-babos ruha, meg a torta meg a mindenféle cucc amire ez a külön keresztelői iparág épült, vagy főzhetünk utána a partin bográcsban a kertben?

Egyszóval ha ott van valakinél a tudás, mely szerint hogyan keresztelik a gyermekeket Erdélyben, ne habozzon megosztani velem.

Oké, hát akkor mostantól belenyugodtam, hogy ezentúl sosem lesz olyan, hogy kisbabám alvásideje alatt az összes feladatot kipipálva hátradőlve olvassak a kanapén a pálmáink alatt a beszűrödő napsütésben. Kanapén olvasni persze fogok eztán is, csak épp az érzés marad folytonos, hogy mi mindent kéne még tenni venni. Mindezt úgy, hogy jár hozzánk takarítónő! (igaz két kiskamasz fiú és egy Jancsi és Juliska módra kenyérmorzsákat maga után folyamatosan elszóró egy éves mellett a heti egy takarítónő olyan, mint halottnak a csók)

szóval akkor ezek lennének mára, fontossági sorrendben:

1. felporszívózni
2. konyhát főzésre alkalmas állapotba hozni
3. tiszta ruhát összeszedni, elrakni
4. ágyneműket lehúzni, kimosni
5. etetőszéket lemosni
6. lyukas harisnyákat és kiszakadt babacuccokat megvarrni
7. egyéb dolgokat varrni, az élvezet kedvéért
8. pilates has-gyakorlatokat végezni a szőnyegen
9. készülni a február végi zenei estre, mint hegedűvel, mind szövegtudással
10. jah, ebédet főzni
11. olvasni a Háború és békét
12. elmenni a szomszédos nagyvárosba és megvenni végre a szüleimtől kapandó karácsonyi ajándékainkat (amire a pénzt már megkaptuk, és persze el is költöttük)
13. postára elmenni és átvenni a hong kongból érkezett kindle-tokot 

Hopp, azt hiszem ez egy egész napi program. Na pont erről beszéltem. Huhh. Anyaélet.

(és mekkora, de mekkora szerencse, hogy ez a legnagyobb problémám - nem érdekel hány karikaturistát öltek meg a terroristák, az sem, hogy Rogán Antal mennyi pénzt sikkasztott az 5. kerületben, nem érdekel a családon belüli erőszak, a gyermekéhezés, hogy hány 40 éves halt meg mostanában rákban, hogy hány éve volt a holokauszt - ugye, ugye jogom van most ehhez???)

És igen: áttértünk a napi egy, hosszú, délutáni alvásra. Jelentem: kétszer háromnegyed óra nem egyenlő másféllel! ami alatt végignézem a facebookot, megfőzöm a levest és begyúrom a hamburgerzsömlét. És írok ide egy bejegyzést.

Ez itt a mama-kánaán. Persze az elmúlt 10 és fél hónap már megtanította, hogy nem szabad semmit elkiabálni, de azért a napi boldogságot azt gondolom, bőven lehet. És az van bőven.

Pl. egy tíz és fél hónapos már megérti, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. Nem biztos hogy meg is jegyzi, de az adott pillanatban használ a tiltás. Egy 10 és fél hónapos megmutatja hol van Gombóc kutya (kint a kertben), hol van anyu (=én) és hogy hol van apu (=szintén én - bocs, apu). Már tapsol és mutatja hogy csipcsipcsóka hesshesshess. Nekem pedig ennyi bőven elég, hogy a mennyekben járjak. És még alszik is mellé! (nem elkiabálni, nem elkiabálni, mantárzom most közben)
És bár az ősz most épp csúnyább arcát mutatja, mert esik végelláthatatlan, de én csak felpattintom a babakocsira az univerzális esővédő huzatot (áldja Isten aki ezt feltalálta), felveszem a mindent-bíró-mégis-szexi Mango télikabátomat (budapesti énem egyik utolsó szerzeménye), és irány a könyvtár, a piac, vagy csak úgy, az utca.
Közben gondolkodom kislányom identitásán. Otthon azt mondjuk, pá-pá, itt azt mondják táj-táj. Megyek a tájba, onnan jön. Otthon azt mondjuk, megtaláltam, itt: megkaptam. A pukizni-purcolni szinonimákról nem is beszélve (ami pedig egy kisbabás családban az alapszókincs része). Érdekes mód a pisilést duplán becézik errefele (pisikálni), a nagydolgot viszont komolyan veszik (kakál a gyermek, nem kakikál).
De hopp: felébredt a tíz és fél hónapos! az eresz alatt a babakocsiból néz nagy babaszemmel. Vége a mókának - vagy inkább most kezdődik.

Come, Creator Spirit

Ma teregetés közben (nem gondoltam volna hogy a ruhatisztítás egy családban ennyire végtelen folyamat - 2 fiúgyermek, akik igaz hogy néha egy hétig ugyanabban a trikóban járnak, ha nem figyelünk oda, de azért nem mindig; aztán ott van emberem, aki naponta fut, heti kétszer kosarazik és fallabdázik; aztán ugye egy kisbaba végtelen számú kicsi harisnyával és ú.n. bodykkal, végül az én cuccaim, amik végképp nem mérvadóak, lévén bálba mostanában nem sokat járok. Szóval kb már csak a vécékagylóban nincs tiszta-ruha-hegy - hisz mosni és teregetni könnyen lehet egy 10 hónapos mellett, elpakolni már kevésbé). 

Szóval ma teregetés közben egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a TV-n a Mezzo-t. Ami nem feltétlen annyira hirtelen ötlettől vezérelt, mert néha szoktam, de általában nyomasztó tud lenni egy egy zordabb kömolyzenei opus, délelőtt 11h-kor egy enyhén nyűgös kicsi emberke társaságában. Azért adtam egy esélyt, és jótett helyébe jót várj! a Mahler VIII. ment éppen. Megszámlálhatatan énekes és zenész a színpadon - majdnem annyi mint a nézőtéren, és én automatikusan abbahagytam a kisded etetését (répát-tökös-csirkepüré) és lecövekeltem a TV elé. (Ez most képzavar, mert a teregetéssel kezdtem, de egy kisgyerekes anyánál bármi megtörténhet.) Eszembe jutott, amikor anyámmal és bátyámmal Londonban belógtunk a szünet után valami koncerterembe, hogy meghallgassuk a Mahler 8-at, én voltam vagy 16, bátyám 18, szerintem anyám kicsit több mint én most. És felültünk a kakasüllőre mérhetetlen boldogságban, mi, a cseles magyarok, de aztán csak arra emlékszem, hogy vége lett, és a népek, mint ha mi se történt volna, minimális energiabefektetésű taps után felálltak és hazamentek. 

Ez a koncert nyilván nem Londonban volt, mert ami a legutolsó hang után történt, az egy következő élmény kezdete is lett egyben. Kitartott csend, a karmester állt behunyt szemmel, és én hirtelen ott éreztem magam a helyében, a mérhetetlen fáradtsággal kevert dicsőséget, amit egy egy jól sikerült premier után érez az ember, és ami olyan nagyon rövid ideig tart. Lemegy a fény, felcsendül a taps, és kb fél percig az ember az örökkévalóság állapotában leledz -az előadás sikerétől független. Aztán ami ezután jön, a premierbuli, a koccintások, a gratulációk, a berugások, az már mind csak erőltetett felidézése annak az érzésnek, ami ott a színpadon fogja el az embert, előadás után hirtelen. A véghetetlen munka gyümölcse ez a fél perc. Amennyit beleadsz, annyit kapsz vissza.
És persze mondhatnám hogy hiányzik a színház, de hova mondjam? Kinek? Meg minek.
A lényeg hogy tudom, hogy mit érzett Riccardo Chailly ott, akkor, 2011-ben Leipzigben a színpadon.

Itt az ősz valahogy sokkal őszebb. Égett avarszag a levegő, a piacon csak úgy kicsattannak az almák a sok napsütéstől és a kerítésünk mellett vöröslik a vadszőlő. Kisbabám alszik a teraszon - a változatosság kedvéért. És én ma sem fogom megváltani a világot.

Van rajtam ez a folyamatos bénultság míg ő alszik, a szívem dupla olyan gyorsan ver (talán a napi második kávétól) és mindeközben (folyamatosan) azon gondolkodm, hogyan lehetne jobban csinálni. Még több percet élvezni az időből, még többet nevetni, még jobban örülni annak ami van.

Álomvilágban élek. Éjszaka álmodom sokszora valóságot: hogy egyedül vagyok, se emberem, se kisbabám, hanem még mindig keresem az igazit sok álságos őszintétlen és gyáva férfi közt. Ez az én gólyakalifa sztorim, Babits után szabadon. És aztán felébredek, és jön az álom, miszerint

Kisbabám alszik a teraszon, én várom a bátyjait, hogy jöjjenek haza az iskolából. Ebédfőzés, rendrakás. A kisebbik megeteti, a nagyobbik a Radeczki indulót dúdolva lovagoltatja a térdén a kishúgát. Este az ágyban Emberemmel összedugjuk a gyűrött arcunkat a levendula párnán, úgy alszunk el.