Nah, hát élünk és fúj a szél. Nagy dolog ez, miközben tombol a vírus. Én sem zakkantam meg, hihetetlen, de mostanában van, hogy csak egy gyerek sertepertél körülöttem. Sőt, ha ő is alszik, egy sem! Azalatt Mad Mikkelsen filmeket nézek pl, néha 30 egész percet is egyszerre. Valahogy függő lettem attól a figurától, akiket általában játszik: tiszta, becsületes, esendő. Mi mindent taníthatna filmszínészetből.

Most ez az új mániám: castingokra jelentkezem. Itthon felveszem kamerával, ahogy a rosszul bevilágított vendégszobában megpróbálom kiszűrni a két zárt ajtón is beszűrődő gyerekhangokat és mindent elkövetek, hogy profilból ne legyen olyan feltűnő a tokám. Sajnos az esetek többségében csak elszomorodom, hogy bakker, most már tényleg öregszem. Nem mellesleg persze még egy szerepet sem kaptam meg. De a nagy számok alapján hátha bejön majd valami.

És a húsvét. Ez az egyetlen ünnep, amitől - mióta ideköltöztem - kifutok a világból. Főzni, sütni, nagytakarítani, tojást festeni, szép ruhába felöltözni és egész nap várni, hogy este 6.30h-kor megjelenjen egyszerre 3 locsoló, akik 5 perc után már sehol sincsenek. A fiúk bezzeg mennek házról házra és buliznak. Hogy szivassunk nőket? Hát így. Szívesen veszek tippeket a húsvét megúszására. És nem, az sajnos nem működik, hogy elmegyek itthonról mert 1. nincs hova menni 2. itt erre komolyan megsértődnek az emberek.

Na, de majd ez is elmúlik. Meg a vírus is, remélem. A családunkban legyen mindenki beoltva, a többiek - az oltásellenes korlátolt ostobák - hidegen hagynak. Hiszem, hogy nyáron már könnyebb lesz! Verőce, Duna-part, biciklizés kettesben a férjemmel - nincsenek nagy igényeim.

Nem tudom más hogy van vele, de én kész, mostanra kiégtem. 

Mióta van gyerekem, ez az első karácsony, amit elküldenék a fenébe. Jaj de jó, együtt a család, senki nem megy sehova! Bazi jó vicc. Húzzanak a vérbe, hagyjanak engem békén, ne szóljon hozzám senki és főleg ÉNIDŐ, ÉNIDŐ, ÉNIDŐ! De úgy, hogy közben nem üvölt a szomszédos szobában bariton hangon két kamasz gyerek.

Március óta egy, azaz egy hónap iskola volt összesen. Kb három olyan éjszaka, amikor nem kellett a nagypárnát a fejemre nyomni, hogy ne ébredjek fel az átlag hajnal 2h-ig elhúzódó mindenféle motoszkálásra. Azaz ennyi este volt, amit a férjemmel kettesben tölthettünk, miután a kicsik elaludtak. És volt 500millió óra, amit más után pakolással töltöttem a konyhában, elnyomva az örjöngésem.

Néha azt érzem, nem tudok tovább így élni. A kisebbik srác még oké, intelligens és ezért normálisan igazodik, reagál, létezik. De a nagyobbik sráccal egyszerűen képtelen vagyok egy házban létezni. Nem bírok hónapokon át úgy élni, hogy utál valaki és én is utálom. Próbálom elnyomni, de valahol akkor is kijön a szelepen. 

Szeretnék normálisan élni, megélni a kis családom, hogy egymásra figyelünk, hogy a férjem nem ugrik minden szóra, ha a fiai nagy kegyesen hozzászólnak, hanem olvas a lányunknak, játszik a kisfiunkkal és megpróbál végighallgatni egy teljes mondatot, ami az én számból hangzik el.

Szeretném végre visszakapni magam, nem belekényszerítve egy szerepbe, hogy vezetem a háztartást, ami mindenkinek nagyon kényelmes, csak egyszerűen én fogyok el bele lassan, némán, tűrve. Ha néha kijön belőlem a sárkány, akkor meg én vagyok a gonosz mostoha, a szívtelen lény, aki ellen hárman szövetkeznek össze, és kurvára nem értik meg, hogy kurvára elegem van a kurva mellőzöttségből. 

Eljött az idő, amikor újra kéne definiálnom önmagam, kitörni az anya-szerepkörből és kilépni a reflektorok elé, a társadalom színpadára. Magyarul: vissza kellene menni dolgozni. Az anyagiak ugyan nem kényszerítenek, mert adva van egy zseni Férj, aki nagyon sokat és nagyon jól dolgozik, ezáltal kb három nap alatt keresne meg annyi pénzt, amennyit én egy hónap alatt. De én már nagyon igénylem a kihívásokat, és nem, nem az olyanokat, hogy a kicsi fiamra fel tudom e adni a zokniját üvöltözés nélkül. Szóval irány a munka. De...

Ebben nem csak az akadályoz meg, hogy van egy anya-függő, még mindig szopizó kétévesem, akit most a vírus miatt még csak beszoktatni sem lehet bölcsibe. Meg aztán ha beszoktattam is volna, még mindig maradna egy első osztályos hétévesem, akit a vírus miatt egyelőre nem engednek délutánra az iskolában maradni, vagyis fél 1h-kor érte kell menni. Vállalhatnék persze 4 órás munkát, de az meg annyit fizetne, amiért nem érné meg sírni hagyni a bölcsiben a kétévest, beszoktatással vagy anélkül.

Na, de ha mindezek az akadályok nem lennének, akkor sem tudnám, hogy mit is csináljak.

1. A szabadúszó rádiózást nagyon meguntam, én végre csinálni szeretnék dolgokat, nem beszélni róla.

2. A kőszínház most félárbóccal működik, és amúgy sem tudom elképzelni két gyerek mellett, hogy esténként ne legyek itthon. Már ha egyáltalán kapna lehetőséget egy magamkorabeli, aki már fiatal lányokat nem játszhat, nagymamákat még nem, szóval a szereplehetőségek elég szűkösre vannak szabva.

3. Az itteni bábszínházat hülyék csinálják, roppant nagyra tartják magukat, de a teljesítményük kb nulla. Pedig ilyenhez lenne kedvem. És kb ez lenne a legideálisabb. Egy haladó szellemű bábszínház, ami nemcsak Benedek Elek népmeséket ad elő kesztyűbábokkal. Ha!

4. Kezdhetnék színjátszó kört is tartani, mert a színházcsinálás alapvetően érdekel, és mióta elolvastam a Székely Gáborról szóló 400 oldalas könyvet, még inkább elkezdett érdekelni. De egyszerűen nem tudom, hogy tudnám e csinálni. Én, akiket iszonyúan idegesít minden gyerek, aki nem az enyém vagy a barátaimé. De közben meg hátha tudnék velük valamit kezdeni, ami nekik is jó.

Négy pont után megakadtam. Két hívószó maradt: gyerekek és a kreativitás. Hátha összeáll majd ebből valami.

Olyan vagyok, mint a Brita kancsónkban a cserélhető szűrő, ami minden káros anyagot kiszed a vízből. A napokban hihetetlen módon szívtam magamba a környezetemben fellelhető negatív dolgokat. Amúgy is mindenen felhúzom magam, tegnap erre még rásegített egy pszichopata drogos gyerek, aki az ismerősömet fenyegeti - elvileg együtt vannak, vagy mi - hogy megöli a gyerekét, stb. Úgyhogy hagytam csapot papot (a 2 évest és a 6 évest) a 16 éves bátyjukra, és rohantam hozzá (mármint nem a pszichopatához, hanem a csaj ismerősömhöz), aki koffeintúladagolástól és az elmúlt napok stresszétől kapott pánikrohamban hívott.

Namost én tudom milyen a pánikroham, nekem is volt kettő szám szerint, mindkettő még a régi lakásomban, 10 éves párkapcsolat lezárása után. És mind a kétszer isteni segítségként felbukkant valami barát (egyik épp felhívott, a másik csak úgy bekopogott), kb megmentve ezzel az ép eszemet. Szóval nagyon is tudom, mit tehet ilyenkor egy betoppanó fél. (Interneten gyorsan lecsekkol, mi a teendő koffeintúladagolás esetén, két banán beletöm, egy liter víz beletöm, megnyugtat, hogy mindjárt vége, sátáljon a verendán sokat, a 7 éves kislányát pedig viszem magammal, haza, egész délutánra.)

A múltkor meg egy régi barátnőmmel beszéltem telefonon, crohn-beteg, kivezetett vastagbéllel, ami ráadásul folyton begyullad. Most szakított 43 évesen a pasijával és bár minden vágya egy gyerek, már nagyon kevés az esély rá.

Szóval azért vannak mellettem életek, amikhez képest effektíve NINCS JOGOM a nyavalygásra. És mélységesen szégyelljem magam miatta.

És hát nekem sem jó így. Úgyhogy mától elkezdem tudatosítani és kiélvezni a pillanatokat, amiket a két tünemény gyerekem és a tünemény férjem társaságában tölthetek. Még akkor is, ha ki vagyok merülve lelkileg és fizikailag a maratoni hosszú nyári szünet után.

Életemben először kaptam egy casting-felkérést, mármint játékfilmeset, rendes monológgal. Próbáltam nem megúszni, napról-napra alakult, aztán felvettem a telefonommal.

Azóta is foglalkozat. Egyrészt mert még nem kaptam visszajelzést, másrészt pedig meg biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Csak közben meg a szerep dolgozik bennem tovább. És a kérdések. Jól csináltam e? Kevés volt, sok volt? Nem merem Emberemnek sem megmutatni, félek, hogy mit szól. Ebben örlődöm napok óta. 

A gyerekekre sincs annyi türelmem. Frusztrált vagyok a hülye casting miatt. Úgy érzem, be vagyok zárva egy luxuskalitkába, van minden, szeretet, nagy ház, kert, cuki gyerekek (csak aludni nem hagynak), csak épp szabadság nincs. De ez tipikus anya-duma. Ami ezen megy, az a plusz két kamaszfiú. Valaki mindig van körülöttem, valaki mindig dumál, valakinek mindig kell ugranom. Egyszerűen olyan sok az inger egy idő után (haha, cirka 6 hónap), hogy azt érzem, megőrülök. 
Ez a jelen. És a jövő?

43 - ennyi leszek ősszel.
Őszintén, a ráncok annyira nem izgatnak az arcomon, ami az alakomat illeti, a férjem szerint jobb nő vagyok, mint valaha (még kis pocakkal együtt is, hát nem imádnivaló?). A fő kérdés, hogy egy 2 éves gyereknevelős időszak után hogyan lehet visszatérni a munkaerőpiacra úgy, hogy fogalmam sincs hova. Színházba ennyi idősen? Nevetséges. Pedig krónikusan tud hiányozni a színház (film), főleg ez a féle, ahol nem kell kiesned a saját szádon. Maradok e ilyen frusztrált, vagy kitalálok valamit? Egyelőre marad az 1-es.

Volt egy nagy szusszanás most az életemben, két határzár között: jó időben jöttünk-mentünk haza Pestre. Mit nekem Horvátország, London, Párizs! Amikor 4 hónap bezártság után ott a Dunakanyar! A világ legszebb helye. Vittük anyukámat is, aki napközben elvolt a két gyerekkel, míg mi Emberemmel bicikliztünk, eveztünk, fröccsöztünk, régnemlátott barátokkal találkoztunk. Három nap volt az egész, de tartalmilag mintha három hét lett volna, olyan szinten feltöltött a láblógatás és hogy senki nem beszél körülöttem románul.

Most már itthon, de jóval kisimultabb idegekkel. Kicsi fiam tegnap volt két éves, néha már átalussza az éjszakát. Emberemmel sem kapunk össze minden hülyeségen, főleg politikán, mióta elmentünk Pestre, azóta egyszer sem! Magamat is próbálom összeszedni, de fogalmam sincs, hogy keressek munkát, mert ki marad a gyerekekkel, ha szeptembertől se iskola, se bölcsöde?

És persze vannak még aggasztó dolgok. Pl hogy valahogy egyre kevésbé szeretem ezt a helyet, ahol lakunk. Mármint kicsi oázis házunkat a kerttel imádom, de attól kiver a víz, amikor mindenki nejlonzacskókkal cipekedve jön szembe a piacról, miközben közeleg a világvége. Hogy koszosabb itt, mint Magyarországon, mert nyakra főre dobálják el a szemetet. Hogy közel sincsenek olyan játszóterek. Hogy itt nem lehet normálisan biciklizni, mert ha van is bicikliút, az autósok szerint csak dísznek.

Persze tudom, hogy ott sem fenékig tejfel, lásd RIP Index.

Hát akkor kezdődjön a nyári szünet! Izé... folytatódjon. 

De legalább már  le lehet tudni a napi séta-penzumot (kb 5km). És nem kell pánikolva menni a boltba, hogy úristen, mindent felírtam e a listára. És férjem fiai a 24 órából 14-et máshol töltenek, ergo feleannyit kell főzni és tizedannyi az idegbaj részemről.

Amúgy ez nem egy egyszerű probléma. Persze vannak mozaikcsaládok (hírből hallottam már ilyet), ahol a mostohaanya 6 gyerekre főz mosolyogva és soha el nem hangzik egy hangos szó.
De őszintén szólva nem tudom ezt hogy lehet.Nyilván most nem leszek szimpatikus, de más a saját gyerekedről gondoskodni, ami fel sem tűnik, annyira természetes, és teljesen más a másik gyerekét éveken át etetni, úgy, hogy mondjuk egy "köszönöm az ebédet", "köszönöm, hogy mindig van májkrém a hűtőben" ritkán hangzik el. Persze, neki ez természetes. De nekem nagyon nem. Nekem vér-verejték, a saját magam feláldozása. Mert az ebéd-főző gép helyett többet gondolok magamról. És 7 év alatt mennyi, de mennyi energia ment el! Amit tudtam volna a saját magam kibontásába fektetni (munkára gondolok, amiket előtte is csináltam).

Nem az ő hibájuk, hogy nem alakult ki kötődés. Jöttem én, az anyjuk üres helyére és minden megváltozott. Elvettem egy kicsit az apjukat,aki addig őket nevelte.És hiába próbálkoztam, hogy hassak rájuk, hogy én is belefolyjak az életükbe (gyere, nézzük meg ezt a filmet, nézd, megvettem neked ezt a könyvet), hogy ne csak kajaadó háztartási alkalmazott legyek - falakba ütköztem. Ez senkinek sem a hibája.  De legalább minden második héten volt egy kis nyugtom.

De az, hogy a megszokott 1 hét itt 1 hét ott helyett gyakorlatilag hónapokon keresztül itthon vannak - hiába emberem fiai, akit szeretek, igen, őket is szeretem a magam módján, de egy idő után egyszerűen olyan sokak lesznek nekem, hogy szívem szerint kifutnék a világból. Főleg, hogy a nagyobb srác energiaszintje az egekben van és néha azt érzem, kirobbantja a falakat. Este 11h-kor, amikor én ájultan feküdnék az ágyba.Gonosz mostoha vagyok, de nem, nem vagyok hajlandó két kamaszfiút tolerálni ilyen mennyiségben. Lesz majd nekem is kamaszfiam, ráérek akkor. 

Most meg visszatartom a lélegzetem és kibírok. Ha egy-egy estére máshol alszanak (buliban), lélekben pezsgőt bontok. 

Volt a karantén ideje alatt egy hónap, amit az anyjuknál töltöttek. Olyan hálás vagyok azért. Végre megtapasztalhattam, milyen család lennénk mi négyen. Hogy mindenkinek van ideje mindenkire. Hogy végre kipróbálhatok mindenféle zöldséges recepteket a hús-krumpli kombó helyett. Férjemmel úgy összecsiszolódtunk, mint az eddigi 8 év alatt nem. És egy hónapig szinte nem is veszekedtünk (pedig az átlag adag a heti 1- igaz, a fiai miatt legtöbbször).

És nem arról van szó, hogy gonosz, lélektelen banya lennék. Szeretem őket, klassz srácok, jó testvérek, szófogadóak, ilyenek. De én nem tudom megmászni ezt a hegyet.

Kicsi fiam másfél órás délutáni alvása alatt kétségbeesetten próbálom feltölteni magam valami intellektuális tartalommal, de egyre kevésbé sikerül. Elfogytak az olvasnivalóim, újat nem találok, a könyvtár ugye zárva, a kindle-ön meg kiolvastam minden arra érdemeset. A sorozatnézést is feladtam, bár volt pár sikertörténet (Workin Moms, Fleabag), de ezen a nyomon haladva beleakadtam a Killing Eve-be, ami annyira zseniális krimi, hogy a megnézett három részétől szorongásos rohamaim lettek éjszaka. Most egy ártatlan London Irish-t nézek, ami inkább érdekes, mint vicces, viszont elgondolkodtató, hogy hogy nem tartják az írek végtelenül kirekesztőnek.

Szóval eddig jutottam. Még 4 hónap iskola nélkül... segítség nélkül... agyműködés nélkül...

Tegnap kiharcoltam Emberemnél, hogy délelőtt, munkaidejében elmenjek futni - az egész napom szárnyalt, kiegyensúlyozott voltam és türelmes. Ez mára elszállt.

Azért érnek néha új ingerek - pl. felfedeztem a gyerekeimmel egy fantasztikus sétaútvonalat kb 1 km-re tőlünk, folyópart, töltés, legelelő birkák, nyugalom, föld és ég, ilyenek. Hihetetlen, hogy 7 éve élek itt, és fogalmam sem volt róla (a férjem 20 és még egyszer sem volt). Ilyeneket is köszönhetünk a karanténnak. Kösz, karantén.

Tegnap kiderült, hogy nálunk ősszel kezdődik újra az iskola. Enyhe sírógörccsel kísért pánikrohamot kaptam, nem is feltétlen magam miatt  - bár az is megér egy bőgést - hanem hogy a gyerekeim most addig nem mennek közösségbe? Nem gondoltam volna, de a karantén alatt a gyerektáncház és a könyvtár hiányzik eszeveszetten. Meg persze az iskolaidőben megejtett babakocsis futás, aminek a hiányába lassan beleőrülök. (Hétvégén ugyan mehetnék, de nem mindig van erőm.)

És azt sem gondoltam volna, hogy a sorozatnézés mennyi energiát ad, meg segítséget átvészelni az ingerszegény napokat (a múlt hét eseménye pl egy új komposztáló beszerzése volt, meg hogy egyedül elmentem a Lidl-be). Most épp a Fleabag-et nézem délutáni alvásidőben, amiben csodálatos pillanatok vannak és  még Londonban is játszódik - mit nem adnék most egy londoni kiruccanásért! Na, jó, elég lenne Pest is. Most hirtelen az is nagyon távolnak látszik.

Mára ennyi volt az agyműködésem, viszlát.

Tulajdonképp halál mázlista vagyok. A lányom és a fiam kb 30 perce főznek online anyukámmal, skype-on keresztül. Megérte a belefeccölt cirka 100 óra a karácsonyi konyha és a hozzá tartozó ételek megvarrásába (filcből, hogy ne foglaljon nagy helyet és össze lehessen hajtani).

Ezalatt a 30 perc alatt regisztráltam a New York City Balett online balettórájára (kizárt,hogy fennmaradjak érte hajnal fél1h-ig, ami nekik d.u. 6h, de azért mégis), kipakoltam a mosogatógépet, megnéztem a kiégethető pufi-festék receptjét a neten és még írni is van időm.

Mióta négyen vagyunk itthon, kicsit olyan, mintha nyaralnék. Ebből is látszik, hogy minden viszonyítás kérdése. Két kamaszfiú és két kisgyerek ellátása után a csak két kisgyerek színtiszta wellness. Még akkor is, ha felváltva visítanak estefele a fáradtságtól.

És végül csak felmondtam egy verset az otthonoktatós csoportba és nagyon jólesett. Rá is jöttem, hogy mennyire hiányzik a munka - értsd: bármilyen munka, csak ne háztartás legyen.

És kb 3 hét múlva vége nálunk a karanténnak, tegnap bejelentette a köztársasági elnök. Szóval már látni a z alagút végét, de mégis van bennem egy halom szorongás - pl. hogy mi van, ha visszajön a vírus? Meg hogy a karantén végétől az iskola végéig az összesen 1 hónap és utána megint jön 3 hónap nyári szünet, úgyhogy kezdődik az egész előlről, mármint a két gyerek egész napos ellátása-szórakoztatása-lelki vígasztalása, ami = én-idő minimalizálása, megspékelve durva meleg napokkal, amikor még a kertbe se lehet majd kimenni. És valahogy Emberemmel sem mennek úgy a dolgok, azon kapom magam, hogy este fél10h és 10h között, amikor végre le tudunk ülni kettesben, nagyon nehezen találok témákat, miről beszélgessünk. Remélem ez normális ilyen körülmények között, amikor inger legfeljebb a délutáni alvásidőben ér, és max az, hogy megnézek egy normális sorozatból kb 20 percet (normális = nő írta, rendezte, játsza felvillantja, hogy mennyi kreativitás lapulhat is egy emberben). 

Vége a skype-nak, megyek. Jó volt itt.

A fiam golyópályát épít duplóból, a lányom skypeol a telefonon a nagymamájával - lopok pár percet, hogy kiadjam a frusztrációm. Pontosabban frusztrációim.

A férjem a karanténba vonulás előtti nap eltörte a vállát. Miután megoperálták, a vadkamasz fiai 3 hetet egyhuzamban nálunk voltak. Csak kétszer üvöltöttem úgy, hogy berekedtem, a többit benyeltem. Kicsit bele is betegedtem, mármint a lelki részébe, hogy ennyi van a vállamra téve, aztán 3 hét után átmentek az anyukájukhoz. Most elég csak a férjem depressziója, aki eddig 7 napból 6-ot sportolt, és nagyon nehezen viseli, hogy meg kell ülnie a popóján.

Nekem simán önértékelési zavaraim vannak, elég hülye sztori, és nem gondoltam hogy ilyen rosszul fog esni.

Szóval lett mindenféle facebook-csoport, például olyan, hogy Művészek az otthonoktatásért. Örömmel jelentkeztem vers és novellafelolvasásra, végre, egy kicsit kiléphetek az anyazombi üzemmódból és széttárhatom a szárnyaim.

Elég mélyrepülés lett belőle, mert közben történt a válltörés, úgyhogy volt fél órám felolvasni egy 20 perces novellát. Közben betelt a telefonom tárhelye, két részben sikerült csak felvenni, amit ugye tök béna megvágni. Persze nem került ki, azóta is csak csupa celeb színészt tesznek ki a youtube oldalra.
Bele kell törődnöm, hogy többet senki sem kíváncsi rám. Ezzel a tudattal csinálom most végig a napokat, amik amúgy sem arról szólnak, hogy túltengenek az én-időktől.
Most megyek, mielőtt a lányom megeszi az összes gumicukrot suttyomban, amit a nyuszitól kapott. 

Másfél éves a fiam, tökéletes, zseniális, ultraédes, természetesen. A lányom is, aki már 6, mondjuk benne pár dolog idegesít, kb. pont azok a tulajdonságok, amiket tőlem tanult el. Emberem 47 lesz idén, szegény egyedül húzza az igát, mert én egy kanyit sem keresek, még az államon sem. Ráadásul neki kettővel több gyereke van, mint nekem. Bazi sok munka, bazi sok gyerek, kb egy ujjamon sem tudom megszámolni, mikor csinálta ő az esti fürdetést.

Én 43 leszek az év végén. Pont ennyi idősen kell majd újradefiniálni magam, amikor visszamegyek dolgozni. Hogy hova, arról még fogalmam sincs, mert pl. nem tudom elképzelni, hogy gyerekek fektetése helyett színházban lépjek fel (ráadásul olyanban, ami fél óra autóútra van innen.) Az egyszemélyes bábszínházi karrierem kifújt. A rádiózást unom. Tévézni lenne kedvem, de az meg nincs. Bejelentkeztem egy magyarországi filmes casting oldalra, de olyan nagyon nem lehetek kapós, mert egy hónap alatt 0, azaz nulla megtekintést kapott a youtube-ra feltöltött én-filmem.
Irhatnék még regényt is, pont most vergődtem végig Elena Ferrante Nápolyi regényfolyamát (ne kérdezd miért), ahol a főhős egy sikeres írónő és én is kedvet kaptam a sikeres írónőséghez. Elég lenne csak egy könyvet írnom, de azzal egyből híres lennék, mondjuk egy önéletrajzi-szakácskönyvit. Engem most, a saját koromban ez érdekelne a legjobban (tiszta égő, de így van). Már most is kisujjból összedobok egy céklás kuglófot. Vagy két tepsi krumplis pogácsát. Ma paprikás csirkét készítettem és a szaftjában főztem tésztát a gyerekeknek vacsorára. Altatás után én is belekóstoltam. És eszembe jutott 10 évvel ezelőtti énem, amikor még egyedül éltem Pesten a félszuterén lakásomban szomorú szingliként, hogy hányszor ettem ilyet! Csak épp Knorr zacskós paprikáscsirke-szatftban főzve. Pfff... Micsoda kontraszt. Mármint a 10 évvel ezelőtti énem meg a mostani között. Ha így haladok, öregkoromra ugyanolyan jól fogok főzni, mint a nagymamáim.
Készíthetnék videó-blogot is a youtube-ra pl, egy halom pénzt lehetne azzal is keresni, de ahhoz kellene még 682 feliratkozó a csatornámra, a főzés pedig már elég lefedett pálya. 

Szóval, passz. Nem tudom mit csinálok fél év múlva. És persze el se tudom képzelni. Kb még mindig azok az apró sikerélmények határozzák meg a napjaim, amik egy átlag kisgyerekes anyukának. Pl ha csak kétszer, neadjisten egyszer kelt fel a bébi éjszaka. Vagy el tudok menni futni, akár babakocsistól. Vagy egy fél órára valahová, teljesen egyedül.

Egyszóval extra-kiváltságos, férjem szerint irigylésre méltó helyzetben vagyok, és tökéletesen igazat tudok adni neki. Az unokatesóm halála azt hiszem sok mindenre megtanított. És ez az egyik, coelho-ra hajazó: hogy tudjam értékelni a jelent. Well done, Olga. 

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.

Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.

Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.

És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.

Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.

Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 

De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 

Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.

Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.

Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 

Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 

(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)

40 felett szülni, az olyan, hogy egyszerre vagy tagja a Mommynity kismamás és a Neverordinary klímaxolós csoportnak a facebookon. Persze a kor nem számít, ma a futópályán simán elhagyott egy anyukám korú néni (ahh, már olyan öreg vagyok, hogy aki anyukám korú, az néni). Mondjuk simán van errefele olyan 30-as, aki öregebbnek néz ki nálam. Plusz a gyerek fiatalít! Úgyhogy ennyiben maradok.
Még mindig tart az eufória állapota a kisfiamnál. Az istenek nyugis babát küldtek, így ki tudom élvezni minden egyes percét. Meg hát muszáj is: azzal a tudattal nézegetem, hogy most utoljára van ilyen pici babám, több gyerekem nem lesz, és aztán olyan gyorsan megnő, hogy követni se bírom majd. Mint a lányomnál, akinél ugyan az első év csigalassúsággal telt és életem egyik legnehezebb éve volt, de most csak kapkodom a fejem, hogy mikor lett ilyen nagy. (Reggelente például 15 percen át szedi ki az orrából a beleszáradt fikát és aztán büszkén mutogatja, hogy "Anyu, nézd!") Jövőre iskolás lesz, egy új éra.
Egyszóval kiélvezem a pillanatokat (vagy törekszem rá) és próbálok minél kevesebbet szorongani. Ennél jobb úgysem lehet.

Úgy látszik kinőttem a blog-korszakból, vagy egyszerűen csak van kinek szóban elmondani a dolgaimat, azért nem jött, hogy írjak. Vagy csak simán elfelejtettem hogy kell. De azért idepötyögöm, mi van.

Pár évvel ezelőtt - talán kettő, kettő és fél? - a kanapén ültünk a lányommal, épp mesét olvastam neki, és hirtelen feltámadt egy hihetetlen nagy hiányérzet. Hogy valaki hiányzik a másik oldalamról. Valaki, aki szintén hallgatja a mesét, csak egy kicsit kisebb kivitelben, mint a lányom. 

Aztán jött két vetélés két év alatt és majdnem lemondtam, hogy legyen még egy gyerekem. De a kétségbeesésem olyan nagy volt, hogy Emberem - akinek a háta közepére hiányzott csak egy neki negyedik gyermek - azt mondta, ha nagyon szeretném, adjunk még egy esélyt. És adtunk. Aviva torna 3 hónapig, teherbeesés, hormonszedés és aggódás legalább hét hónapig, hogy minden rendben legyen. De inkább kilenc. A műtőasztalon (császár volt) remegtem, pánikrohamom volt, fél percenkét kértem vizes borogatást, hogy el ne ájuljak - aztán amikor kirángatták a fiamat (!), átváltottam eufóriába: egy álom teljesült. És most életemben másodszor - 13 év után* - azt érzem, hogy tökéletesen boldog vagyok és semmi nem hiányzik az életemből. Hát ennyi. És ez nem kevés. Inkább minden.

*az első akkor volt, amikor megvettem a lakásom és elkezdtem ezzel egyidőben próbálni az ország első számú színházában

Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.

Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.

Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.

De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök. 
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.

Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)

Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.

(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 

És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?

És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 

Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 

És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.

Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.

Nyár van, Két hete ovis szünet, még cirka két és fél hónapig. Itt, Rómániában. Hogy melyik dolgozó szülő mit kezd ez idő alatt a gyerekeivel, azt az illetékes hatóságok magasról leszarják. Milyen jó, hogy én nem dolgozom! Vagy legalábbis nem napi 8 órában akárhol. És itthonról sem sokat, valljuk be. Izé, mármint olyan munkát, ami fizet. Az elmúlt 3 hétben például minden áldott nap főztem minimum két fogást öt, azaz öt emberre + az ezzel járó FOLYAMATOS, tényleg folyamatos konyhai teendők. Plusz persze mosás, elpakolás, takarítás, lányom abajgatása. 

De most, hogy Emberem fiai átköltöztek az anyukájukhoz és a mirelit kukorica és mirelit fasírt pont megteszi ebédre a lányomnak és nekem, és néha, amikor még ki is tudom magam aludni éjszaka és nem reggel 6h-kor ébredek arra, hogy Aaaaanyuuuuu! Aaaaanyuuuu!, újra érzem azt a felhőtlen, felelőtlen boldogságot, amit azóta nem éreztem, mióta megtudtam, hogy a lányom a hasamban van. 

Az érzés, amikor minden lehetséges és nincs gondom semmire. Olyan, mint az ember első napja a tengeren. Hullámokra ráfekszik, és kész. Minden más nem az ő gondja. 

Úgyhogy most én is igyekszem minél tovább rajta maradni ezeken a hullámokon. Még ha messze is a tenger.